Pásztory Dóri: A bölcsészlány és az informatikus – avagy: két véglet egy háztartásban
Támogatott tartalom
Amikor ikszelni kellett a felvételinél, Dóri a bölcsészkart, míg Márton az informatika szakot húzta be. És ezzel meg is határozták közös életük irányait. Nem arról van szó, hogy Dóri a totális technológiai antitehetség volna, csupán arról, hogy neki... khm... máshol vannak az erősségei. És ezek a különbségek nap mint nap manifesztálódnak. Például a bankban. Számítógépezéskor. Mobilhasználatkor... Na, de az lesz a legjobb, ha inkább elmeséli ő, hogyan is él együtt egy bölcsészlány+informatikusfiú a közös háztartásában. Pásztory Dóri írása.
–
Nem szeretem a címkéket, teljesen elfedné az igazi valómat a sok post-it, ha minden identitásomat magamra akarnám ragasztani. Vannak persze fontos szakaszok és szerepek az életemben, erősségeim is... meg majdnem olyan kevés gyengeségem, mint a Szentesinek, de ezek folyamatosan áramlanak a jelenemben, mire megnevezném az egyiket, már a másik kerül elő.
Így semmiképpen sem sütném magamra a pénzügyi- és elektronikai antitalentum jelzőt, mert lehet, hogy fogalmam sincs a napi árfolyamról meg kamatlábról, és összeugrik a gyomrom a számítógépemen előugró ablakoktól és az „elmentetted?” kérdéstől, de például simán tudok már online utalni, meg csippantósan fizetni... akár telefonnal is, a turmixgépet és kávéfőzőt is igazi pro-ként használom, sőt már azt is tudom, hogy a Word-program is csinál biztonsági mentést helyettem.
Szóval nem azt mondom, hogy nem értek a kütyükhöz, inkább úgy fogalmaznék, hogy más logika és szempontrendszer szerint hozom meg az ezzel kapcsolatos döntéseimet, mint, mondjuk, a férjem. Valószínűleg ezért tett ő annak idején a gazdasági informatika mellé egy x-et, míg én a bölcsészkart jelöltem meg a felvételi jelentkezéskor.
Ez egyébként a hétköznapokban többnyire jól működő kombináció. Ő keresi a pénzt, én költöm. Ő ezt a folyamatot szemmel tartja, én meg kézben. A szatyrokat.
Persze nem nejlont, és csak a minimalizmussal barátkozó gondolkodásunk jegyében elfogadható mennyiséget. Én regisztrálok és megrendelek, én ajtót nyitok a futárnak és kicsomagolok. Utóbbiban szerencsére mindig számíthatok Barni segítő kezeire.
Ő funkció alapján választ telefont meg számítógépet, én szín alapján (rózsaszín). Ő a telefonján és a számítógépén lévő összes ikont ismeri, én úgy nagyjából a felét.
Ő a bankban olyan kérdéseket tesz fel, amikben az alanyt és a tárgyat sem tudom meghatározni, engem viszont az érdekel, hogy milyen színű lesz a bankkártya, amit kapunk (és őszintén el tudok szomorodni, ha nekem nem tetsző, mint például legutóbb).
Ő mindennap gondolkodik a pénzügyeinken, nekem meg egyszerűen nem talál az agyam ezen a témán fogást, képtelen rázoomolni a lényegre. Még mielőtt felszisszennétek magatokban, hogy egy rózsaszín buborékban táncikáló királylány vagyok (egyébként igen), akkor megnyugtatlak titeket, hogy pont ilyen pénzügyi (un)intelligenciával rendelkeztem a Márton előtt is.
Ez egyébként nem jó, úgyhogy vannak gyenge próbálkozásaim, hogy ezen változtassak. A múltkor éppen randira mentem (nyugi, vele) és úgy gondoltam, így, négy év házasság után jó lenne meglepnem valamivel, egy olyan oldalammal, amiről eddig nem tudott. Úgyhogy gondoltam, menőzök egy hatalmasat a férjem előtt azzal, hogy életemben először a telefonommal fizetek a metróbejáratnál. Merthogy – mintegy három hónap után – rájöttem, hogy nem a Barni készített egy screenshotot a bankkártyámról, ami képernyővédőként felugrik, hanem azzal bizony tök jól lehet vásárolni, és Londonban még utazni is.
Nekem az ilyen összefüggések értelmezéséhez szükséges agytekervényeim olyan, de olyan merevek, mint az izmaim, amikor megpróbálom megérinteni a bokámat, de a térdemet sem érem el.
Talán öregszem (de akkor a Márton nem, és az nem ér), vagy tényleg hiányzik a génállományomból a technika fejlődésének lekövetéséhez szükséges kromoszóma. Hosszú időbe telt a készpénzről bankkártyára váltani, majd most szintet lépni, és a telefont használni fizetésre.
Pedig, ha valami mindig a kezemben van, akkor az a telefonom. Márpedig kezem, az nincs olyan sok, ugye, tehát ha az egyiket állandó jelleggel blokkolja a mobilom, akkor nincs túl sok mozgásterem más tevékenységre. Sokszor ez egy szörnyű függőség, tudom, de aki próbált már irattárcát előkeresni egy női táskából, úgy, hogy mögötte elkezdett duzzadni a fizetésre vagy belépőkapura várakozók sora, az most azért megért egy kicsit.
Az ilyen helyzeteket győztek meg arról, hogy egy próbát megér a telefonos fizetés, de persze elsőre nem sikerült. Szerencsére bevallottam Marcinak a beégésemet, aki felvilágosított róla: pont attól biztonságos ez a megoldás, hogy az ujjlenyomatommal együtt használható csak a beszkennelt kártya. Így megelőzte a gondolatban feltett kérdésemet, miszerint miért nem tök para, hogy ha ellopják a telefonomat, mert akkor még vásárolni is tudnak vele.
Más ellenérvet nem nagyon tudtam felhozni, ugyanis a gondolat, hogy nem kell bankkártyát túrni, PIN-kódot ütögetni, majd visszarejteni a táska mélyére, nehogy valaki illetéktelen hozzáférjen, elég kecsegtetőnek bizonyult. Azóta már magabiztosabban használom, mint a „mentés” gombot cikkírás közben.
(Miközben ezeket a sorokat gépeltem, persze mentés nélkül, nyilván lefagyott a gépem, de jött az én ((pizsiben)) világot megmentő szuperhősöm, nézett kettő komolyat, nyomkodott hármat az én rózsaszín kis kütyümön, és hopp, minden visszatért.)
Nap mint nap bebizonyosodik, hogy mások számára úgy tűnik, hogy valamihez nem konyítok annyira (ami persze nem igaz, csak perspektívát kéne váltani), de egy tutifix, hogy férjet választani nagyon tudok. Meg most már eggyel több funkciót is használni a telefonomon.
Pásztory Dóra
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ GaudiLab
