Amikor Budapestre költöztünk, elmentem egy gyermekotthonba állásinterjúra

Sokat elmond a helyzetről, ami azóta sem változott, hogy azt gondolták, már kezdek is. Annyira nincs ember, hogy a papírom alapján azonnal fel is vettek. Én azért szerettem volna szétnézni. Amikor a nappaliba értünk, délelőtt volt, két lány terpeszkedett a tévé előtt. Később kérdeztem, hogy miért nincsenek iskolában, mire kinevettek, hogy „ááá, az már régen nincs”.

A lányok vártak. Arra, hogy végre kikerülhessenek az általuk börtönnek tartott otthonból.

Börtön, mert szabályok vannak, mert iskolába kell járni, mert éjszakára haza kell jönni, és mert be kell segíteni a csoport életébe. Nyugi, semmi komoly, a szobában legyen rend, ágyazzon be mindenki maga után, illetve vacsora után sepregessen össze csakúgy, mint tegnap a kis Bercike, holnap pedig Kati.

Arra vártak, hogy valaki teherbe ejtse őket, illetve arra, hogy enélkül is elvegye őket esetleg valaki feleségül. Mert ekkor nagykorúsíthatók, így kikerülhetnek az otthonból.

Ezek a lányok csak azért voltak az otthon nappalijában, mert valami miatt visszatértek a szökésből. Összevesztek azzal, akihez szöktek, megéheztek, mosni kellett, zsebpénzosztás van… vagy esik az eső.

Amikor megunják a helyzetet, újra elszöknek

Gyermekotthonban élni nem jó.

Oda általában nem jókedvükben kerülnek a gyerekek. Ilyen-olyan mértékben mindegyikük sérült. Nagyon nehéz elfogadni azt, innentől tevőlegesen sincs benne a gyerek életében a szülő, aki elvben a legfontosabb volna.

Ez rengeteg negatívumot hoz magával. Eltűnik a biztonságérzet, amit eddig a szülők így vagy úgy, de biztosítottak. Alkalmazkodni kell a gyerekeknek olyan dolgokhoz, amikhez legtöbbször nem akar, nem tud, pláne abban a korban, amikor erre kényszerítve van.

És ami a legfontosabb, bármennyire is igyekszik az otthonban dolgozó, nem tud annyit foglalkozni a gyerekekkel, amennyire nekik szükségük volna.

Ezért a gyerekek mindent elkövetnek csak azért, hogy foglalkozzanak velük.

Azt mondják,  kis gyerekkori csínytevéseik legtöbbje is erről szól. „Rosszat csináltam, leszidnak, de legalább addig foglalkoznak velem.”

A legfontosabb, amiben egy gyermekotthonban felnövő gyerek hiányt szenved, az a szeretet.

Minél régebben van bent, annál nagyobb sérülést hordoz

Ezt talán senkinek sem kell részletezni.

A gyermekotthonban élőknek nincs, vagy alig van magántulajdonuk. Egy-egy plüssállat, a ruháikat kapják ugyan, de igen korlátozott számban, megvan félévente az összeg, amit költhetnek rá, egy ágy, egy szekrény, oszt' csókolom. Innentől a zsebpénzen, a különböző esetekben az esetlegesen látogató szülőn (persze sokaknak ez egyáltalán nincs) múlik, lesz-e például mobiltelefon.

Szóval egy gyermekotthonban élő lány egy kis szeretettel, odafigyeléssel, ajándékkal erősen befolyásolható. Akinek ez hiányzott eddig az életéből, érthető módon rohan annak a karjába, aki ezt neki adni tudja.

Szinte bárki lehet.

Ha még esély is van arra, hogy kiviszi abból a „börtönből”, nincs kérdés.

Jelentkező pedig mindig akad. Főleg, ha a lánnyal némi pénzecske is jön, ugyanis, aki kikerül a gyermekvédelemből, kap bizonyos összeget. Régebben ez úgy volt, hogy annál többet, minél régebben volt gyermekotthonban. Plusz ehhez valami nevetséges életkezdési támogatás is járt, ami tényleg semmi, ezeknek a pénzügyekben teljesen analfabéta gyerekeknek (ki tanította volna meg őket rá? – óriási hiányosság, egyszer írok is róla ) mégis nagy összeg.

Egy hónapig tart.

Mesélte a felzárkóztató képzésen, ahol tanítottam (lehet, erről is mesélek majd), egy egyébként szintén állami gondozásban felnőtt, amúgy nagyon jó képességű fiatalember: volt már, hogy kinézett egy csajt, aki fél év múlva lett volna 18, összejött vele, majd amikor megkapta a lány a nagy lóvét, lehúzta, aztán otthagyta.

– Ja, hogy közben besikerül egy gyerek? Én is állami gondozott voltam – válaszolta aggodalmaskodásomra…

Csakhogy hozzátegyem, ő volt az, aki, amikor megkérdeztem, miért került állami gondozásba, és egyébként mi van a szüleivel, akkor annyival tudta le a választ, hogy „utolsó senkiházi rohadékok voltak, szerencsére apám már megdöglött, anyám sajnos még nem. Durva ez, tanár úr, de ha maga is átélte volna azt, amit én, hogy nincs nap, amikor ne tehetném őket felelőssé az én lelki, meg mindenfajta nyomoromért, megértené, miért van ez az egész velem.”

Szóval a lányok meg vannak vezetve, és utána is meg lesznek vezetve, mert már nincs pénz, nincs hol lakni, szeretet meg sosem volt, illetve olyan formán, hogy „szeretlek, de le vagyok égve, mi lenne, ha leszopnád azt a csávót”?

És miután kényszerítette a lányt a prostitúcióra, esetleg eladja másnak.

Egyszer a vidéki kisvárosban egy panzió előtt összefutottam Jázminnal, aki párszor megfordult az átmeneti otthonban, ahol dolgoztam, majd lakásotthonba került, ahonnan egy ideje elszökött. Alacsony, vékony, törékeny lány volt, akit mindenki szívatott. Főleg az élet. Most magas sarkúban, kifestve, csinosan és lelkesen üdvözölt.

– Hogy van?

– Én jól, és te? Jól nézel ki.

– Köszönöm, maga meg még mindig kedves, megismert. Jól vagyok, Svájcban dolgozom. Tudja, nem könnyű, de mindenem megvan, mindenem. Léptem, elegem volt mindenből, főleg a semmiből. Itt egy szar lennék, egy csóri csöves, szóval ez van. Ezt adta gép. Tudom, hogy itthon lekurváznak, így kurva, úgy kurva, de nem érdekel. Maga utál ezért?

– Dehogy, én értek mindent, Jázmin, és mindent megértek…

Zebegényi Péter