–

Figyelem, figyelem és figyelem

Évről évre romlik a kommunikációs helyzet az iskolákban, nagyon nehezen értünk szót egymással, pedig legtöbben ugyanazt akarjuk. Normális légkörben átadni a tudást, és érdeklődő gyerekeket szeretnénk nevelni.

Mégis annyiszor előfordul, hogy csak odavetünk egy e-mailt, rosszabb esetben pedig üzenetet küldünk egymásnak, ha valamilyen nehéz kérdés fölmerül, aztán ezzel „el van intézve a dolog”. Természetesen jók a közösségi felületek, hiszen így könnyebb a szülőkkel, diákokkal tartani a kapcsolatot, és megoszthatjuk a különböző fontos információkat, de az igazi párbeszédet ez nem válthatja ki.

Az a tapasztalatom, hogy az iskolai konfliktusok egy része elkerülhető lenne, ha hatékonyabban és megfelelően kommunikálnánk egymással.

Leosztott szerepek

Az oktatás szereplői folyamatos párbeszédben vannak egymással, sosem fogynak el az aktuális és fontos ügyek. Ennek a kommunikációs labirintusnak a szereplői a tanárokon kívül a diákok, a szülők és az iskolai vezetők is. (Ebbe beleszámít az intézmény és a tankerület vezetője, de sokszor maga az oktatási rendszer is.) Ebben az átláthatatlan labirintusban vagy elvész az információ, vagy jelentősen torzul. Nagyon sok félreértés, sértődés és harag származik abból, hogy elcsúsznak, torzulnak az apróságok, és elveszünk a részletekben ahelyett, hogy a nagy egész megoldására törekednénk.

Nézzünk meg, kik és hogyan kommunikálnak egymással!

1. Tanár-diák

Az oktatás szereplői között (remélhetőleg) itt folyik a legaktívabb kommunikáció. A tanárok és a diákok szinte folyamatosan beszélgetnek egymással a tanórákon, és ideális esetben azokon kívül is. Nagyon fontos feladatunk van nekünk, pedagógusoknak abban, hogy megfelelően kommunikáljunk a diákokkal, ezzel pedig mintaadóként megtaníthatjuk nekik ennek helyes formáit is.

Bármilyen konfliktushelyzet adódik, mindig üljünk le a gyerekekkel beszélni. Szerencsés, ha ezt úgy tesszük, hogy az adott eset minden szereplője ott van, és elmondhatja a saját álláspontját, mi pedig egyfajta mediátorként irányítjuk ezt a beszélgetést.

Sokszor kiderül, hogy a diák azért viselkedik úgy, ahogy, mert valami más probléma feszíti, ami így tör felszínre. Ha csak beírunk neki egy intőt, esetleg megdorgáljuk a tetteiért, akkor egészen biztos, hogy sosem fog kiderülni az esetleges alapgond, így pedig még súlyosabbá válhat a helyzet.

Mire figyeljünk?

Sosem szabad támadásra támadással reagálni, mert ez csak olaj a tűzre. Nagyon kell figyelnünk arra, hogy ne menjünk bele felesleges játszmákba, és minden alkalommal őrizzük meg a hidegvérünket. Tudom, ez néha pokolian nehéz. De mindig arra kell gondolnunk – néhány esettől eltekintve –, hogy a gyereknek valójában nem velünk vagy a másikkal van baja, nem minket akar bántani. A kamaszokra pedig mindez hatványozottan igaz. Ilyenkor keresik a határaikat, szeretnék megtudni, kik is ők valójában, és mi a szerepük ebben a világban. Az értő figyelemre és empátiára viszont szinte mindig ugyanaz a válasz. Megnyílnak, és megosztják velünk a kétségeiket. A cél az, hogy mindig nyílt legyen a kommunikáció, és soha ne felejtsük el, hogy mi is voltunk kamaszok valamikor.

2. Tanár-szülő

Legtöbbször már csak akkor kerül sor a tanárok és a szülők közti kommunikációra, amikor valami elmérgesedett probléma merül föl a gyerekkel kapcsolatban. Van még persze az évi két szülői értekezlet, illetve az évi két fogadóóra. Ez elég kevés.

Én hiszek abban, hogy akkor is kell kommunikálni a szülőkkel, amikor minden rendben van, jelezni nekik a pozitív dolgokat, a fejlődést.

Nem mondom, hogy én minden ilyen helyzetet közlök, de az biztos, hogy próbálkozom. Tudom, lehet még hova fejlődni, az akarat és a figyelem megvan, az idő sajnos nem mindig.

Tényleg fontos eleme a szülővel való beszélgetésnek az idő, hogy ne rohanva, a folyosón beszélgessünk, hiszen annak legtöbbször semmi értelme. Adjuk meg a módját, üljünk le, és nyugodt körülmények között váltsunk szót egymással.

Teljesen érthető, ha egy-egy vitás helyzetben a szülőkben az érzelmek dominálnak, ezért előfordulhat, hogy emiatt némiképp támadólag lépnek föl. Ilyenkor sem szabad azonnal „csípőből tüzelni”, mert abból végeláthatatlan, magába forduló spirál lesz: egymást hibáztatjuk, gorombaságokat vagdosunk egymás fejéhez, de biztos, hogy ez nem vezet sehová, sőt tovább gerjeszti az amúgy is jelenlévő indulatokat.

Hogyan csináljuk?

Minden érintett legyen jelen. Ha a gyerekről van szó, szerencsés, ha ő is részt vehet ebben a beszélgetésben. Ne az ő feje fölött döntsünk mi, felnőttek. Lényeges ilyenkor az asszertív kommunikáció technikáinak alkalmazása. Magabiztosan, ne az érzelmeinktől elragadtatva beszéljünk (na, ebben is van hova fejlődnöm, nagyon is), és

törekedjünk arra, hogy a beszélgetés után mindenki nyertesnek érezze magát akkor is, ha néha kompromisszumokat kell kötnünk.

Ha nem jutunk dűlőre, be lehet vonni az iskola igazgatóját, hogy segítsen a megfelelő párbeszédben. Bármi történik is, azt tartsuk szem előtt, hogy MINDENKINEK a gyermek fejlődése, és az ő érdekei a legfontosabbak.

3. Tanárok-vezetők

Pedagógusként ez a legnehezebb formája a kommunikációnak, mert sok esetben megfoghatatlan felettes érdekek dominálnak benne. A vezető-beosztott viszonyban leginkább ez a bizonyos „felettes érdek” dominál a beszélgetésekben. A pedagógus és az igazgató, az igazgató és a tankerületi vezető, a tankerületi vezető és a minisztérium közötti kommunikációban „ezer és ezer szorgalmas kis hangya ássa az alagutat”, és mindegyikben el lehet tévedni.

Tapasztaljuk nap mint nap, hogy a vezetőknek egy „fentről jövő” döntést kell érvényesíteniük, még akkor is, ha egyáltalán nem értenek vele egyet.

És ha valami mégsem úgy történik, ahogyan elvárják, mindig ők „tartják a hátukat”, közvetlenül kapják a nem igazán kedves véleményeket. Ezzel nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, hiszen vezetőként sokszor kell olyan döntést meghozniuk, ami senkinek nem könnyű. Vezetőként biztosan nem szabad konfliktuskerülőnek lenni, mert az csak a gondok szőnyeg alá söpréséhez vezet, ez pedig biztos, hogy újabbakat szül. „Bele kell állni” ezekbe a helyzetekbe.

A rendszerrel kommunikálni, a bürokrácia útvesztőjében nem elveszni pedig felér egy hőstettel. Mert sokszor „láthatatlan” az, aki lényeges döntéseket hoz, a személyes kommunikációra pedig esély sincs.

Ha elképezlek egy ideális világot, abban jó lenne teret adni annak is, hogy minden szereplő elmondhassa, mit gondol… De a világ nem ideális, nagyon nem. Mondjuk, törekedni azért lehetne rá… például azzal, ha tényleg megbeszélnénk a közös dolgainkat.

Balatoni József