–

Sosem volt ekkora, sosem volt ennyi árus. A piac zárt közösséget alkotó eladói felhígultak a rezsicsökkentést megfejelni kívánó emberekkel, akik el akarnak adni mindent, amit otthon találnak, és már nem kell – illetve azokkal, akik el akarnak adni mindent, amit nem otthon találnak, hanem az utcán, lomtalanításkor, és már nem kell.

Azért itt vannak a régi árusok is, a mikrobusszal érkező festménykereskedők, akik ismernek mindenkit, és fillérekért szerzik be a hagyatékos, furcsa festményeket, majd aztán negyvenezerről indulnak, és fogalmam sincs, ki vásárol tőlük.

Aztán itt vannak a terepszínbe öltözött háborúmániások, ja, nem, hagyományőrzők, a katonai cuccaikkal, a lefordított náci, nyilas relikviáikkal.

Igényeseknek eladó.

Természetesen magabiztosak, beszélnek, nagyon jól tudják, hogy mi a csel, és mi lehetne a Magyar Hazával, ami minimum nem eladó.

Teszik ezt úgy, hogy az autójukon nem magyar a rendszám, és nem is szlovák. Messzebbről járnak haza. Nyáron félmeztelenül köpik a szotyit, keresik, kit lehetne még utálni, és ki a hibás bármiért és akármiért. Aztán hajbókolva viszik a Mercedesből kiszállni nem akaró vajdaszerű főnöknek a kardokat, hátha az vesz valamit. A múltkor is vett. Most is, a nagyobbik fiú a másik Mercedesből kifizeti, a hagyományőrzők meg örülnek.

A pénznek nincs szaga.

Meg ilyenek.

Nagy a tömeg, sok az ismerős. „Jó napot tanárbá!” innen, „jó napot tanárbá!” onnan. Sok lomist tanítottam, vagy az anyját, vagy a gyerekét, vagy a testvérét.

„Ha még egyszer találkozunk, most már fizet valamit” – szólítanak meg újra a vagány cigányok. Nem fakadok sírva, hogy hát ez meg milyen mondat, megjátszósan nevetek, intek, „ja, igen”. Jól van az, tudom, hogy ha ővelük bárhol is inni kellene, nem érnék haza ebédre.

De vacsorára se.

Aztán találkozok Gulyással, aki osztálytársam volt általánosban. Kilógatta Benedekkel a másodikról a nagyon gazdag Nagyot.

Iskolai erőszak. Most bullying, de ez annál már több volt.

Velem általában nem iskolai erőszakoztak. Illetve volt meleg helyzet, egyszer a Nádor fivérek elkaptak a vécében, hogy szeretem-e az „AC villám DC”-t. Nehéz volt eldönteni, melyik a jobb, ha igen, vagy ha nem. Felraktam mindent egy lapra, és ugrálgattam nekik magamtól kicsit, mint a gitáros teszi, oszt' annyi volt.

A gyermekotthonban rengetegszer találkoztam azzal, hogy gyerekek büntetik, terrorizálják a másikat. Alapvetés, hogy ezt egy felnőtt, egy pedagógus igyekszik megakadályozni, nálam is az volt. Rengeteg időt öltünk bele abba, hogy a vegyes csoportban – ahol korra, nemre való tekintet nélkül élnek gyerekek – megértessük, hogy nem kell azért basztatni a másikat, mert lány, vagy fiatalabb.

Sajnos az is alapvetés volt ezeknél a gyerekeknél, mint a sorkatonaságnál, (amire szerencsére már nem sokan emlékeznek), hogy ezen mindenki átesik, majd mivel ő is átesett, simán csinálhatja. A gyermekotthonban sokszor hallottam azt a „de ezt minek kellett?” kérdésre adott választ, hogy „mert szidta anyámat, meg amúgy velem is ezt csinálták”.

Éreztem, hogy ezt nagyon el kell tipornom. Nincs mentség arra, hogy valaki a gyengébbet, kisebbet bántja, de közben tudtam, értettem, hogy ő is sérült, elszenvedett hasonlókat, és feljogosítva érzi magát az igazságszolgáltatásra. 

Annak idején a kilógatásnál a Fókusz sem jött ki (bár még nem is volt olyan), meg Nagy se verte, hogy is mondjam, nagydobra. A tanárok sem tudták, hogy két gyerek az osztálytársát egyik pillanatról a másikra a lábánál fogva kajak kilógatta az ablakon.

„Benedek, húzzuk be, csúszik a kezem” – emlékszem a mondatra, ekkor már mindenkinek az arcára fagyott a mosoly.

Igazán nem volt rá okunk, Nagy nagyon gazdag családban élt, ez nyilván sokakat zavart. Azóta is gazdag családban él, és valószínűleg utálja Gulyást. Illetve utálná, ha beismerné a létezését. Nyilván törölte.

Gulyás most árulja, amit az utcán talál, néha Németbe is kimegy, de most nincs kocsi. Mérges volt, mert átbaszta a múltkor valaki egy rádióval, ami nem úgy működik, ahogy kéne neki.

„Keresem az illetőt” – búcsúzik.

Aztán elbeszélgetek a tanár ismerőssel, aki könyveket árul, kell a pénz, a lányok egyetemisták.

Köszönök a lányom óvodájából ismert anyukáknak is, akik kinőtt ruhákat, babakocsit akarnak pénzzé tenni.

Ők is újak. Ha Németalföldön élnének, a régi holmikat elvinnék a szociális intézményeknek adományba, a babakocsit meg csak az utcára kiraknák. Jönnének a szakadt, kisbuszos, keleti blokkból érkezők, oszt' összeszednék, hogy itt, a használt piacon árulják.

Lassan végzek, nem veszek semmit, nem kell a lom, a félszemét, van egy garázsnyi otthon.

– Tanárbá! – szólít meg Tóth Peti, akit legutóbb koldulás közben zavartam meg, és sokáig otthonlakó volt.

Egy biciklivel áll, aminek a vázán ott fityeg a karton, rajta  tízezer. Újonnan hatvanezer.

– Na, szevasz. Mi ez te, árulod a lopott biciklit?

– Nem lopott, az enyém.

– Ja, mindig is nagy BMX-es voltál.

– Mondom, hogy az enyém, nem megmondanám magának, ha nem?

– Végül is igen, talán. Mi van, amúgy?

– Semmi.

– Semmi?

– Semmi. Látja, tudja.

– Ja.

Férfi jön, hátba veri a vékonydongájú fiút.

– Tiéd?

Ismerik egymást, de Tóth Peti nem örül.

Nem zavarok, mert látom, hogy igen, „na, minden jót, lehet, hogy majd még visszajövök”.

Lézengek tovább a kacatok között, van minden, visszautasítom a gázsprét, aztán a kocsi felé veszem az irányt.

Ahol Tóth Peti volt az imént, most a csávó áll a biciklivel, amin új karton van, tizenötezer.

 

 Zebegényi Péter

Kiemelt kép: Unsplash/Phad Pichetbovornkul