–

Az ősidők

Bele sem szeretnék gondolni, hogy a mosás procedúrája miféle érzelmeket váltott ki több száz évvel ezelőtt a nőkből, de arra még emlékszem, hogy a falusi nagymamám mosónapokat, mi több, hétvégéket tartott, lévén hiába több száz éves a találmány, ellentmondásos szerelmem tárgya a háztartásokban azért nem annyira régen lett alapdarab. Nyanya nagyi a sparhelten főzte, szappanozta, udvaron öblítette, csavarta, rázta, teregette a ruhákat, ágyneműket. Én meg csodálattal néztem a folyamatot, és sosem feledem a frissen főzött abroszok és a mosószappan, később VIM paszta illatát (szagát), ami nemcsak a konyhát, de az udvart is belengte ezeken a napokon.

Nem csoda, hogy nagy szám volt, amikor az első – és egyébként tizenhét évig tökéletesen működő – Hajdu bekerült a már lakótelepi lakásunkba.

Irigyeltem anyámat, hogy ő felnőtt, és milyen jó neki, hogy használhatja. Aztán a kishúgom születésével a szerelmem beteljesedhetett, szinte észrevétlenül belecsúsztam ebbe a máig véget nem érő, ámde igen ellentmondásos viszonyba a mosógépekkel és a mosással.

Akkor még nem is sejtettem, hogy az első gyerekkori szerelem ütött be, először éreztem, hogy bimbózó női mivoltomban teljesedhetem ki a Hajdu és a húgom pelenkáinak mosása által. Ekkor még nem tudhattam, hogy ez a kapcsolat komolyabb és hosszabb lesz a későbbiekben bármilyen férfival kialakult viszonyomnál. A mosógépet szépnek és okosnak, megbízható társnak láttam. Igaz, rajta még sokáig osztoznom kellett másokkal. (Mai fejjel elég durva, hogy fiatal lányként már ezt a fajta kapcsolatot is meg kellett élnem…)

Aztán ahogy növekedtem, kezdtem érezni, hogy ez a viszony mekkora felelősséggel is jár, de nem rettentem meg.

Tiniként már sokszor mostam az egész családra, még mindig a Hajduval, csak akkor már a nagyszülők is velünk éltek. Nagymamám, mint egy rossz anyós, eleinte gyanakodva méregette őt, aztán elfogadta, hogy a család része, és beletörődött a vele járó változásokba is. (Igaz, sokszor trehánynak és hangosnak tartotta.)

Szilaj ló évek

Aztán jött az úgynevezett felnőtt létem, ami abban teljesedett ki, hogy immár két készülékkel keveredtem bensőséges viszonyba. Egy modernnek számító, de teljesen megbízhatatlan drabális példány is belépett az életembe egy pasival együtt, akivel mellesleg egy igazi, szép, szélsőséges érzelmekkel teli valós szerelem is érkezett. Hát neki volt ez a menő, de igazából trehány disznó mosógépe, aki leginkább olyan volt, mint a Fortuna diszkóban a férfi:

látszólag nagyon menő, de teljességgel megbízhatatlan, nem lehetett számítani rá. Vagy nem melegítette fel a vizet, vagy nem centrifugázott…

Mit mondjak, megszenvedtem ezt a nexust, és néha szinte boldogan rohantam a szülői házba, vissza a régi, kissé unalmas, de megbízható kapcsolathoz, és mostam és mostam a családom cuccait is doszt.

Boldog békeidők (önmagammal és a csinos kis gépemmel)…

Aztán eljött az önálló élet, külön lakás, és én választottam ki, hogy kivel osztom meg a mindennapjaimat. Kicsi volt, okos és csinos. Nagyon jól kijöttünk egymással, főleg, hogy csak magamra kellett mosnom (csak néha keveredett bele egy-két férfi egy-két cucca a halomba). Micsoda idők voltak! Utoljára akkor voltam teljes összhangban a világgal, a gépemmel és a mosással… Kiszámítható, átlátható és nyugodt volt minden. Már ami a mosást illeti. De hagyjuk is!

…aminek túl gyorsan vége lett

Aztán hirtelen berobbant a máig tartó fejetlenség: fel sem ocsúdtam, és ugyanannyi férficuccot mostam, mint sajátot. Az még hagyján, de döbbenetesen gyorsan – pontosan egy évre rá – belekerültek bizonyos bébiruhák, és visszatérő elemként, pelenkák is a pakkba. Ekkor értem meg erre a kapcsolatra igazán, ekkor kellett felnőnöm hozzá… Sajnos! Addig csak játék volt minden, de ezen a ponton már komolyra fordultak a dolgok.

Kinőttük a kicsi kincsemet, turbófokozatra kellett váltani, és ezzel együtt beindult a soha véget nem érő, igazi gyűlölve szerető kapcsolat, aminek – bár sokszor nagyon erősen szeretnék – nem tudok hátat fordítani.

Belátom, jó pár éve méltatlanul sokat szidalmazom verbálisan hű és hűtlen társaimat, a mosógépeket, és ezzel együtt a családnak nevezett egységet is.

Ennek több oka is van: manapság ezeket a kapcsolatokat már nem a hosszú távú együttélésre tervezik. Ha nem megbízható egyedre esik a választásod, akkor egészen biztos, hogy a garancia lejártával napra pontosan bedöglik a készülék. Vagy ótvaros ragaccsal nyomja tele a kedvenc cuccaidat, vagy orrán-száján ömlik a víz, vagy random választ programot. Ó, azok a bébiméretű férfipulóverek, amiket kézi mosásra tettem be ugyan, de valahogy kilencven fokon végezték! (A férjem egyébként rendes, mindig azt mondja, hogy ne aggódjak, úgysem szerette már azt a pulcsiját, éppen gondolkozott, hogy mi legyen vele, és így megszabadult egy nagy problémától.)

Irreális elvárások

A másik ok a már-már nagykorú gyermekem teljesen irreális felfogása a ruhák tisztaságát illetően, e szerint bármi is hozzáér a nap során a ruhájához, azt ellenségnek, veszélyforrásnak tekinti, és minden megy a szennyestartóba. Ha ez nem történik meg, akkor  a szobája padlóján landolnak a cuccok, amit, ugye, ezek után mégsem lehet felvenni újra. Főleg, hogy ott a kutya meg a szőre, meg hát mégis a földön volt… satöbbi, satöbbi.

Általában azokban az egészen ritka pillanatokban, amikor a kétezer dolog között, a gépet időzítve, előre tervezve, időt és energiát nem kímélve minden ki van mosva, és elégedetten hátradőlök, akkor megjelenik a gyerek a szobájában már térdig érő gyűjtemény hatalmas kupacával, és teletömi a már üres tartót.

Ő boldog, hogy „rendet rakott”, én meg az agyvérzés közelébe kerülök újra és újra.

Szép játék ez köztünk, csak minden egyes ilyen kupac megjelenésekor olyan tíz évet öregszem…

Itt következik a vallomás. Valami rettenetes irányításmániától hajtva egyszerűen nem engedem ki a kezemből a feladatot, bár nem is tülekedik senki a mosógép körül, hogy erőszakkal kicsavarja a kezemből a mosószert, és kiteljesedjen a feladatban. De hát tényleg csak magamra vethetek!

A mosási és teregetési irányításmániám lassan betegessé válik

Párszor engedtem csak át a mosás gyötrelmes kötelességét, és majdhogynem rosszabb lelki állapotba kerültem, mint egy bántalmazó férj mellett élő asszony. Összetörten néztem a színeváltott, nem illatos és borzalmasan kiteregetett ruhákat, és gyötrelmesen nehezen hagyta el a számat a köszönöm szó. Vagy rosszabb esetben nem az is hagyta el, hanem egy cifra káromkodáshalom, miszerint minden bűnösnek a pokol tüzén kell égnie, aki ezt tette velem! Igen, igen betegessé vált a kapcsolatom a mosógéppel, nem vitatom. Egyszerre kisajátító és gyűlölködő a hangulat köztünk.

De emelje fel a kezét, aki nem imádja a frissen mosott ruhák illatát teregetés közben és utána az egész lakásban!

Na, ugye! Viszont az is jelentkezzen nálam, akinek nem lesz gyomorgörcse a hangtól, ami jelzi, hogy lejárt a mosás, és el kell kezdeni teregetni, ezzel együtt újabb adagot szortírozni! Szívesen mennék hozzá tanulni.

De legalább azt már tudom, hogy szegény Jacob Christian Schäffert kell gyaláznom nap mint nap: a családom mindenképpen hálás lesz neki, én pedig halálomig tartó hű (rab)szolgája leszek, hacsak addig valami rendes ember fel nem találja a tökéletes mosó- és teregetőrobotot.

Na, valaki?

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció