„Ha az ember teherbe esik, egy hónapokig tartó csodás utazás veszi kezdetét”…

…A hollywoodi filmekben. Én három hónapig hánytam minden alkalommal, amikor beszálltam a kocsinkba, ami az életben nem volt olyan tiszta, mint akkor, mert a férjem reménytelenül kereste a furcsa szag forrását, amitől felfordult a gyomrom. Sosem lett meg, de a hányás idővel abbamaradt. Jött helyette más: gyakori pisilés, és extra vizsgálatok, mert rossz lett a… már nem is emlékszem, milyen értékem.

Nem baj, volt hova fordulnom: az interneten már akkor is ezer fórumon tárgyalták ki a nők a nehézségeiket meg a szép pillanataikat is. Eközben a férjem dolgozott, és várta a gyereket, csak ő nem jutott tuti infókhoz, mint én. Neki nem volt kedve női tartalmakat bújni, nekem meg nem jutott eszembe, hogy őt is érdekelné ez az egész. Pedig szó nélkül kísért a vizsgálatokra, emlékeim szerint még kérdéseket is feltett a nőgyógyászomnak, de ennél jobban nem mélyedt el a szülés-gyereknevelés kérdéskörében.

A mai apukák már eggyel jobb helyzetből indulnak

Gyors kereséssel számos könyvre bukkantam a szülővé válás témakörében, bár ezek egy része inkább a szórakoztató ismeretterjesztés kategóriájába tartozik, mint a klasszikus gyerekgondozási- vagy gyereknevelési könyvek közé. Ilyen például Szily László méltán híres Kitolás –Túlélőkalauz kezdő apáknak című opusza, vagy az egyszerre tanító és szórakoztató Apapara, melyet Szél Dávid pszichológus és apuka jegyez. 

Pedig a tapasztalatok szerint a férfiakat is érdeklik a rájuk váró kalandok és nehézségek, annyira, hogy ha lehetőségük lenne rá, simán elmennének akár gyesre is, de sajnos ez itthon csak korlátozottan lehetséges. Mindenesetre egyre több férfi igyekszik belefolyni a gyerek mindennapjaiba, és nem csak a fürdetés-játék vonalon. 

Rendszeres szerzőnk, Herczeg Zsolt már a második gyerekével gyakorolja a napi rutint, megkértem hát, meséljen arról, honnan szerezte anno az információit csecsemőgondozás és gyereknevelés terén.

„Egy hajdú szebb harangot öntene, mint amennyire én a gyerekneveléshez értettem, mielőtt apává nemzettem magam, ugyanis édesanyám a kisfiam születésekor már tizenegy éve az angyalok közé költözött, a rokonok pedig messze élnek, nem értenek hozzá, de leginkább nincsenek, ezért nekem expressz autodidakta edukációra volt szükségem, hogy fel tudjak nőni a feladathoz” – kezd a történetbe.

Szóval nulláról indult

„Szerencsére a párom, Zsuzsi elég jól képzett ezen a téren, hiszen a testvérének öt gyereke van, neki pedig három, – már korábban anyává nemesült és azóta zárt Viber-csoportokban – egymást okító barátnője, ezért a legtöbbet tőle tanultam arról, mi vár ránk. Ennek ellenére a szülés és a kisbabagondozás kihívásaira gyúrva, beiratkoztunk egy kórház ingyenes tanfolyamára, aminek Geszti Péter országában a FelkéSzülés nevet tudták adni, viszont nagyon hasznos volt.

Ott hallottam például azt a tanácsot, hogy szülőként bármilyen ajándékot el kell fogadni, a bababoltban álldogálva viszont érdemes ezerig elszámolni, és utána sem kell megvenni azt, amit kinéztünk, mert nem lesz rá szükség, csak a szemünk kívánja, mint a negyedik vodkát vagy a hatodik töltött káposztát.

Elolvastunk néhány könyvet is, de mivel én úgy gondolom, hogy minél több ilyet böngész át az ember, annál szarabb szülőnek érzi magát utána, ezért Zsuzsit és jómagamat is szigorú szakirodalom-diétára fogtam. Egyébként ennek a törekvésemnek a hitelességét két évvel később a porig romboltam azzal, hogy Büfik és bukások címmel én is írtam egy könyvet a leendő, illetve kezdő szülőknek. Viszont feliratkoztunk egy körlevélre, aminek szakértői minden héten – a magunk fajta orvosilag alul képzett bölcsészeknek is – érthető nyelven írják le, hol tart a fejlődésben a magzatunk, az újszülöttünk, a csecsemőnk, szóval a kisbabánk, és mire figyeljünk, vigyázzunk, készüljünk, illetve mi miatt nem kell lakodalmas kutya módjára befosni.”

Egymástól ellesni – még mindig a legjobb módszer

Zsolt odanyúlt egy kis tapasztalatért, ahová csak tudott: „a babát emberölési kockázat nélkül megfogni és pelenkázni már a szülés előtt megtanultam. Részben egy műanyag babán gyakoroltam, ami rettentően szánalmas látvány, ugyanakkor nagyon felelős, és később busásan kifizetődő mulatság, valamint a keresztlányomon, nyilván az édesapja engedélyével és felügyeletével. A bébihordozó kendő felkötésének fortélyait »fanatikus kengurusok« You Tube-videóiból lestük el.

Vannak még apák számára is hozzáférhető nyalánkságok – úgymint fürdetés, etetés, büfiztetés, öltöztetés, babakocsi-összeszerelés, súly- és lázmérés –, de ezek megfelelően nyitott, cinikus, ironikus és sztoikus hozzáállás esetén gyorsan elsajátíthatók.

Ami igazán nehéz, az a szoptatás. Ehhez hívtunk egy szakértőt, afféle »laktációs javasasszonyt«, aki nagyon sokat segített a baba cicire szoktatásában, a helyes testtartás megtalálásában, és úgy általában a táplálásra történő fizikai és lelki felkészülésben. Nemcsak Zsuzsinak, hanem nekem is, hiszen amióta feltalálták a mellszívót, az anyatejgyűjtő zacskót, a mélyhűtőt és cumisüveget, azóta egy férfi is meg tudja etetni anyatejjel a gyerekét, feltéve, ha akarja.

Márpedig én akarom. Úgy általában az egészet akarom, mert a siker szerintem férfiként sem azon múlik, hogy kitől, hogyan szerez információkat a leendő apa, hány könyvet olvas ki, milyen blogokat bújik naphosszat, hanem azon, hogy elszánja-e magát erre a vállalásra, odaáll-e fizikai valója és figyelme teljes terjedelmében a párja mellé, vagy picsog, mint egy hörcsög a felborult körhintában.

Van, aki szerint nem nagy kunszt az egész

Jánosnak már nagyok a gyerekei, így mélyen elgondolkodott, amikor megkérdeztem, mégis ki tanította meg pelenkázni, megfogni egy csecsemőt, vagy épp kendőben hordozni. „Mi jártunk a feleségemmel szülésfelkészítőre, ott nagyon sok mindent elmondtak, amivel az apák is tudtak mit kezdeni. Meg is mutatták, mit hogyan kell csinálni. A kendőzést már a feleségem mutatta meg, én nagyon szerettem abban hurcolni a gyerekeket” – mondja, és hozzáteszi: szerinte ez az egész kérdés túl van dimenzionálva. Azt viszont ő is belátja, hogy most sokkal könnyebb információkhoz jutni, mint annak idején. 

Bende Tibor elvileg már kisujjból kirázza a dolgokat, mert három gyerek édesapja – két külön házasságból. „Az első kettőnél már végigizgultam a hasfájást, a hozzátáplálást, a nem alvást, a homeopátiát ajánlgató orvosokat, a rosszul elsült Rota-vírus elleni oltást, a kórházazást, szívműtétet, intubálást, a törött arcot, magas lázat, szóval nagyjából mindent, amit lehet. Így sokkal felkészültebben vágtam bele, mint a mostani feleségem, akinek ez az első gyereke.

Az első kettőnél, akik már tizenkét- és tízévesek, volt a Spock-könyv, meg a fórumok, ahol önjelölt szakértők okoskodtak, és mindennek az ellenkezője mellett is hevesen érveltek furcsa nicknéven szereplő, arctalan emberek. Nagy volt a kavarodás a fejekben. Mára azért vannak megmondóemberek a témában, akikre érdemes odafigyelni. Könyvben is, weben is, Facebookon is meg YouTube-on is.” 

Bende nem ír, hanem vlogol, kifejezetten apáknak. Például most barátkozik a „mosipelussal”, vagy kinyomozza, mit kell csinálni, ha az asszonynak szétnyílt a hasizma. Tabutémáknak is bátran nekimegy a maga sajátos stílusában. „Az eddigi visszajelzések szerint hiánypótló a tematika, és a hapsik tőlem jobban elfogadják, mi a dörgés.

Pokoli mázli, hogy elfogulatlan tudok lenni, mert sem orvos nem vagyok, sem pszichológus, sem life coach. Csak apa.”

András már kamaszként is szerette a gyerekeket, így nem érte felkészületlenül a sajátja. Neki természetes volt, hogy mindent meg tud csinálni, amit a nők, kivéve a szoptatást. Annyira belelendült a dologba, hogy végül ő maradt otthon a fiúkkal gyesen. „Valahogy csípőből ment minden, nem kellett sokat gondolkodnom, előjöttek a kamaszkori emlékeim. Volt, amit én mutattam meg a feleségemnek, amire azért büszke vagyok. Én nem is olvasgattam bele azokba a könyvekbe, amiket a feleségem felhalmozott, mert nem igazán volt szükségem segítségre. Sokkal többet szenvedtem a babakocsi összecsukásával, mint azzal, hogyan kell büfiztetni egy gyereket, vagy mennyi babapempőt kell neki adni egyszerre.”

Mindezek ellenére úgy látja, fontos, hogy egyre többen foglalkozzanak a témával, legyenek könyvek, blogok, és olyan apák, akik otthon maradnak a gyerekkel, mert még mindig a nők cipelik a gyereknevelés terhének nagy részét.

„Itt az ideje az egyenlőségnek” – mondja nevetve.

Persze lehet, hogy valaki úgy gondolja, teljesen felesleges kifejezetten nőknek vagy férfiaknak szóló tartalmat gyártani a szülővé válás témakörében, de én egészen biztos vagyok benne, hogy egy férfit más nehézségek (is) kínoznak egy kisgyerek mellett, mint egy nőt, és ezt a titkot lehet, hogy csak egy másik pasi ismeri. A cél pedig nyilvánvalóan az, hogy ezen a téren senki ne titkolózzon a másik előtt, és ne legyenek gátlásai, mert csak így tudnánk együtt-, és jól csinálni.

Zimre Zsuzsa

Egy kis segítség azoknak, akik most kezdik a felkészülést: PapinaplóApáváváltApaparaFaterApu-kalipszis, Apa magazin