Az advent az iskolákban is érzelmileg terheltebb, túlfűtöttebb időszak

Sok ilyenkor az öröm, de az egymásnak feszülés, a konfliktus is. Ennek okairól két éve már írtam egy cikket. A minap a családfakutatás megbeszélése kapcsán kerültem nehéz helyzetbe egy sráccal. Nem volt hajlandó jegyzetelni, amit írtam, kijelentette, hogy „ő ezt nem fogja elkészíteni, mert hülyeség”.

Nem értetettem az amúgy rendes srác kirohanását. Szerettem volna rájönni, miért van benne ekkora ellenállás a téma iránt. Kimentünk beszélgetni, ahol elsírta magát, szinte zokogott. Akkor mesélte el, hogy ő ezt nem tudja elkészíteni, mert neki nincs apukája, és nem is tudja, ki az, soha nem találkozott vele, nem is látta.

Sajnos egyre több az apa nélkül élő gyermek, akikkel nekünk, férfi pedagógusoknak kell valamit kezdenünk. Ez nem könnyű feladat, de próbálkozunk…

Családfakutatás hiányos ágú fákkal

Minden évben az ötödikesekkel a hon- és népismeret óra egyik nagy kutatómunkája a családfakutatás és családfakészítés. Évről-évre egyre nehezebb, egyre szívszaggatóbb olvasni a történeteket, és látni a hiányos ágú fákat.

Nagyon sok apuka lép le a családjától, de az utóbbi időben egyre több anyuka is másik életet választ.

Fájdalmas olvasni tíz–tizenegy évesektől: „utálja, hogy szétszakadt a családja, hogy nem is ismeri az apját, nem beszélhet a nagyszüleivel, mert a szülők összevesztek vele”. Pedig a dolgozatok 60–70 százaléka erről szól. Egyre több lesz.

Könyörgök, ezt hogyan tudja bárki megtenni a saját gyerekével?

A válás mindig benne van a pakliban. Tényleg jobb, hogy ha egy szülői pár már nem tud együtt élni, akkor inkább külön utakon folytatják. De az ember nem a gyerekétől válik el, ő nem tehet semmiről, csak ártatlan elszenvedője és áldozata az egésznek.

Nap mint nap tapasztalom, mekkora szüksége volna egy kamasz srácnak az apaképre, a férfimintára, amit esetleg követni tud. Vagy csak egyszerűen lennének kérdései, amelyeket nincs kinek feltennie. Vagyis van: nekünk, férfi pedagógusoknak.

Mi pedig próbáljuk a tőlünk telhető legjobb válaszokat adni, és példát mutatni nekik. Megtanítani őket arra, hogyan kell jól és kedvesen bánni a lányokkal, elmagyarázni nekik a borotválkozás rejtelmeit, a randizás szabályait, a férfi nemiszerv működését. Szó szerint apjuk helyett apjuk kell, hogy legyünk. Ez megtisztelő és hálás feladat, de egyben hatalmas lelki teher is. Mert nem tudsz úgy igazán apa lenni, hisz mégiscsak a tanára vagy. Természetesen ugyanez igaz a kolléganőkre is, akikre pedig az anya nélkül élő lányok nevelése hárul.

Ilyenkor olyan szívesen tennék fel kérdéseket az apáknak, anyáknak, akik elmentek „egy másik életbe”:

Belegondoltak-e abba, mit jelent a gyereküknek, hogy apa vagy anya nélkül kénytelenek felnőni? Persze, sok helyen van nevelőszülő, de ez mégsem ugyanaz. Még akkor sem, ha kicsi kora óta ő van vele. Mert kamaszkorban – az identitás keresésének időszakában – felszínre tör majd belőlük az igazi szülő iránti vágy, és számtalan kérdés, amelyeket nem tudnak kinek feltenni…

Most én is kérdezek tőletek, ítélkezés nélkül, pusztán kíváncsiságból

Tudjátok, hogy egy gyerek nem plüssmaci, amit ha meguntok, fel lehet tenni a polcra?

Tudjátok, hogy ezeknek a lányoknak, srácoknak mennyire hiányoztok?

Tudjátok, hogy folyamatosan gyötri őket az önvád, marcangolják és hibáztatják magukat?

Tudjátok, hogy a többségük azt gondolja, vele van baj, mert őt nem lehet szeretni, és miatta nem mentek hozzájuk, nem tartjátok velük a kapcsolatot?

Tudjátok, mennyi szorongás van a kis lelkükben?

Tudjátok, hogy rengetegszer felteszik magunkat a „miérteket”, és nem találják rá válaszokat, melyeket csakis ti adhatnátok meg nekik?

Tudjátok, hogy ők anya- és apakép nélkül nőnek majd fel, és ez kihat majd a párkapcsolataikra, az egész életükre, és ezt ti okoztátok?

Tudjátok, mennyire vágynak az odafigyelésre, a szeretetre, amit sem az ott maradt szülő, sem pedig a legszuperebb nevelőszülő nem pótolhat?

Bízom benne, hogy legalább néhány szülő elgondolkodik, és megpróbál választ adni a miértekre… Dühös vagyok és szomorú. Mert mi tényleg szeretnénk nekik segíteni, de sosem pótolhatjuk a szülőt. Sajnos naponta a szemükbe néznünk, és megpróbálni válaszokat adni arra, amire talán nem is lehet válaszolni…

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61