–

A döntés súlya

Ha nehezen is, de meghoztátok a döntést, kiválasztottatok egy iskolát. Erről aztán nagyon nehéz lemondani. Mindannyian hajlamosak vagyunk a választásunkat úgy megélni, mintha ez lenne az egyetlen, üdvözítő lehetőség.

Ha ennek súlyát tovább adod kamasz, vagy alig kamaszodó gyerekednek, úgy érezheti, összedől a világ, ha mégsem sikerül bejutnia.

Önigazolás

Ismerős helyzet. Pedig, ha belegondolsz, mielőtt döntöttetek volna, ezt egyáltalán nem így gondoltátok, sőt. Sok érvet sorakoztattatok fel különböző más lehetőségek mellett, és ellene is, hisz egy ideig nem nagyon láttátok, melyik suli lenne a jobb. Az iskolák viszont azóta semmit sem változtak, hogy a döntésetek megszületett. Pusztán ti köteleződtetek el az egyik mellett, és azóta sok energiát öltök abba, hogy bebizonyítsátok magatoknak, hogy jól döntöttetek.

A szociálpszichológiában ezt hívják önigazolásnak, és fontos funkciója van abban, hogy, ha már meghoztunk egy döntést, és felvállaltuk a többi lehetőség elvesztését, minimalizáljuk a veszteségeinket, mert eszementen savanyú a megszerezhetetlen szőlő.

Racionalitás

Érdemes ilyenkor újra megpróbálni racionálisan gondolkodni. Ebben az esetben ugyanis képes lesz az ember lazítani a felvételi sorsdöntő jellegén, és megérteni, elfogadni azt, hogy a gyerek boldogsága nem ettől a sikertől függ. Sokkal inkább attól, mennyire tud majd az új közösségbe beilleszkedni, és mennyire tudja megtalálni azt, hogy mi az ő dolga ebben az életben.

Felesleges súlyok

Emellett a döntés súlya, és a gyerekek életkora sincs szinkronban. Hatalmas súly tízéves korban eldönteni, milyen intézmény fog a majd a kamasz gyerekemnek megfelelni egy olyan sokismeretlenes egyenlet, amelynek nem csupán egyetlen megoldása van, mégis csak egyet lehet választani. Természetesen minél nagyobb gyereket felvételiztetünk, annál kevesebb az ismeretlen, de a döntés soha nem lesz egyértelmű.

Hamar véget ér a gyerekkoruk

Azt pedig végképp nem lehet elvárni a gyerekeinktől, hogy tíz-tizenkét évesen (de sokszor később sem) önmagukért leüljenek készülni a felvételire, előre lássanak hat-nyolc évet, és annak mentén szervezzék az energiáikat.

Így marad a lehetetlen: a szülő egy sokszor irracionálisan fontossá tett döntés miatt próbálja a gyerekét tanulásra biztatni, és elvárni tőle, hogy abba az iskolába akarjon bejutni, amiről semmit nem tud. Közben különórára is járjon, mert a felvételi miatt nem maradhat le sem az úszásban, sem a zongorában, és az új iskolában is csupa olyan gyerek lesz, aki mind ugyanígy csinálja. És emellett mondjon le a játékról, mert arra már végképp nincs ideje, de lassan kedve sem. Aztán pedig már akkor sem játszik, amikor volna rá ideje... és kész, vége a felhőtlen gyerekkorának.

Pedig még csak tízéves, az ég szerelmére! Egy ember sorsa sokkal szerteágazóbb és összetettebben szervezett, minthogy csupán egyetlen felvételi eredményén múljon. Bízz benne! Hidd el, lesz majd egy másik iskola. És oda is lehet járni.

Szőke András

pszichológus

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/lassedesignen