WmPersil

-

Nyakon pisilt, szembe hányt apukák, szanaszét sütőtöközött anyukák, falra kent torta és tokától bokáig spenótos gyerekek... nem folytatjuk, értitek. A jelenséget úgy hívják: élet. Akinek van kedve, nézze meg a kisfilmet. Aztán jövünk mi. 

Sokukban feltolultak a régi emlékek. Amikor gyerekként mi csináltunk ilyet. Vagy amikor a gyerekeink minket hoztak helyzetbe – kajával, pisivel, kakival, anyatejjel, zsírkrétával, hányással... vagy bármivel, ami a kezük ügyében volt, illetve ami belőlük kijött. Mert az összepecsételt ruha meg a foltos kárpit, a kajalenyomatos fal és a lesből ránk öklendezett, félig emésztett anyatej tökéletesen természetes része az életnek. Ha ez valakit zavar... akkor annak bizony magával van dolga.

Úgyhogy most, ha nem bánjátok, szabad – khm – folyást engedünk régi és kevésbé régi sztorijainknak. 

Horvát Sára:

Egyik gyerekem sem volt bukós hányós. Talán a kisebbik néha, de csak a férjemmel fordult elő, hogy egy szép, gyomrot is megjárt folttal a vállán vitte oviba a nagyobbat. Na, de a kakiból... abból nekem is kijutott. Két jól evő, mozgékony gyermek anyukájaként jelentős adagot kaptam hátközépig felkúszó, monstre kakákból. A legjobban mégis azt „szerettem", amikor már lezuhanyoztam a gyerek füléről is a szart (bocs, gyerekek, de erre egyszerűen nem tudok szebb szót, meg egyébként is nevén nevezzük, nem?), majd az illatos, tiszta kölköt friss, ropogós ruhába öltöztettem... és akkor megcsapott a bűz. Szinte látom magam kívülről, ahogy – mint egy vadászkutya – szaglászom körbe először a gyereket, majd az egész lakást, hogy hol maradt a sárgás trutyiból, míg végre rájövök, hogy az orrfacsaró szag a saját alkaromból árad, amelyre a megkönnyebbült, boldog gyerek azt az édes kis fenekét helyezte, amikor épp a kádba igyekeztem vele. Egyébként mára rutinos versenyző lettem, és akció közben messzire eltartom magamtól a gyereket. 

Fiala Borcsa:

A Börzsönyből jöttünk le autóval egy kanyargós erdei úton, amikor láttam, hogy a gyereknek zöldül a feje a hátsó ülésen. Megálltunk, kiemeltem, és ahogy a karjaimban tartottam, azzal a lendülettel hányt végig tarkótól-bokáig. Akkor értettem meg igazán, hogy anya csak egy van. De nem jártam sokkal jobban egy másik csodálatos magyar földrajzi tájegységben sem. A Káli-medencében nyaraltam a két gyerekkel, amikor ellátogattunk a salföldi majorba. Rettenetes délelőtt volt. Az akkor kétéves lányom végigszirénázta az egész sétát, ebben az időben ugyanis munkagép-fóbiában szenvedett, és egyre amiatt rettegett, mikor fordul be a sarkon egy vértraktor. Az akkor nyolchónapos fiam rám volt kötve egy babahordozóban, a lányom non-stop vernyákolt és kifordult szemekkel parázott, miközben majd megütött a hőguta, hát... őszintén, iszonyú volt. Mégis, egy teljes órát kibírtam ebben a pszicho-kínzó kamrában, aztán nagyon elfáradtam. A fiamat lehámoztam magamról, elcsigázva lerogytam egy padra, a lányomat meg az ölembe vettem, hogy kicsit kifújjuk magunkat. És akkor, ahogy ott üldögéltünk, a már totál nyugodt gyerek tocsogósra lepisilt. Akarom mondani: lehugyozott. 

Csiszér Goti:

A családi legenda szerint szüleim a nagyszüleimnél vendégeskedtek, és büszkén mesélték nekik: én már olyan nagylány vagyok, hogy leszoktam a pelenkáról. Ebéd után a nagyapám a nyakába vett, hogy lovacskásat játszunk, ami abból állt, hogy én ugráltam a nyakában és Gyite! Gyite! felkiáltásokkal irányítottam őt át a szobákon. Mondanom sem kell, mennyire imádtam ezt a mókát. Igen ám, de nagy örömömben még ingatag szobatisztaságom megborult kissé... és nyakon pisiltem a nagyapámat. Hogy mi volt erre a felnőttek reakciója? Nos, apám csak annyit mondott a saját – igencsak vallásos – apjának: ne aggódj, apukám, ez szentelt víz!

Both Gabi:

Sok „vidám" hányós-fosós jelenetet tudnék írni, de kettő igazán emlékezetes akadt. Az egyik, amikor pelenkáról leszokóban volt a három közül valamelyik gyerekem, és nyaraláskor, vacsora közben (sok-sok vendéggel az asztal körül) lekuporodott az asztal alá. Kérdeztem, hogy: kell-e kakilni? Vadul rázta a fejét: á, dehogy! Aztán amikor gyanúsan sokáig nem jött ki, akkor már a szag jelezte, hogy bizony, kellett, ezzel párhuzamosan viszont látványosan elment az étvágyunk... A másik egy csúnya hányós-hasmenős vírus volt. Miközben a gyerekem ült a vécén, és alul is folyt ki belőle valami, szólt, hogy hánynia kell. Úgyhogy elé kuporodtam a hányásra rendszeresített tálkával, és egyszerre kétszer könnyebbült meg szegény gyermek...

Kormos Anett:

Hááát... nehéz erről röviden írni. Színpadon sokáig volt egy húszperces standup-blokkom a híres Calici-vírusról, amikor négyen egy ágyban, egy lavóron osztozkodva agonizáltunk... meg persze öntisztultunk. Aztán van a bukós gyerek magasba dobálása, ami nyilvánvalóan arconhányásba tud csak torkollni. És arra is emlékszem, amikor a kisebbik lányomat tettem tisztába, a vállamon az anyák egyik alapkiegészítője: a textilpelenka, és szegényből olyan sugár híg széklet (ugye, milyen szépen fogalmazok, pedig ez pont az a cikk, ahol szabad nevén nevezni a fosást) lövellt ki belőle, hogy épp csak annyira tudtam félreugrani, hogy a jobb vállamtól a bal csípőmig rajzolt rám egy kis fos-szépségversenygyőztes szalagocskát.

Pásztory Dóri:

Barni nagyon bukós volt (és igen, szerintem van különbség a bukás és a hányás között, erről – is – szól a történetem, maradjatok velem!). Ami annyit jelentett, hogy minden egyes szoptatás után a fele a padlón/falon/pólón/táskán/nadrágon/bármin landolt. Marci állandóan azon parázott, hogy nem is bukik, hanem hány, aztán amikor egyszer tényleg hányt, akkor már tudtuk a különbséget. Szóval kábé három hónapos korában minden energiánkat, bátorságunkat, nem létező nyitottságunkat, szintén nem létező szociális igényünket bevetve elmentünk egy baráti összejövetelre a tejköpőnkkel. Az összejövetel harmincadik percében (amit persze végigszorongtunk, hogy „elég jól viselkedik-e a gyerekünk") el kellett vonulnom, táplálni a kis hedonistát, aki ennek értelmében az esemény harmincötödik percében bukta le tetőtől talpig az apját, de póló-gatya-zokni szinten. Majd amikor átvettem, hogy Marci meg tudja törölni magát, akkor engem is ugyanígy tokától-bokáig letaccsolt. Mindezt olyan tehetségesen, hogy rá egy csepp sem ment. Rutinos, jól felkészült szülők voltunk, a gyereknek volt berakva négy váltás ruha, nekünk viszont egy sem, úgyhogy enyhe erjedt tejszagot magunk után hagyva, mintegy negyven perc után távoztunk az összejövetelről.

D.Tóth Kriszta:

Még bőven szoptattam Lolát, amikor heti néhány napra visszamentem dolgozni a brüsszeli tudósítói irodába. Ott az a szokás, hogy az Európai Bizottság szóvivői minden délben sajtótájékoztatót tartanak, ahol elmondják az épp aktuális ügyeket, fejleményeket. Nagyon jólesett egy-egy órára felnőtt emberek közé mennem, mindig igyekeztem a legformásabb szoptatós melltartómat (igen, tudom, oximoron...) fölvenni, és ügyesen kipárnázni a külön erre a célra kifejlesztett, egyik oldalán öntapadós, a másikon nedvszívó párnácskákkal, nehogy véletlenül foltot hagyjon egy esetleges menetrend szerint előtt érkező tejbelövellés a blúzomon. Nem is történt baleset! Legalábbis a mellbimbómmal nem. Ellenben egyik alkalommal a több száz fős auditóriumban, úgy a sajtótájékoztató huszadik percében egyszer csak megcsapta az orromat valami fanyar, poshadt, gyanúsan emberi belsőből kiszabaduló, gázra emlékeztető szag. Konkrétan azt hittem, hogy valaki romlott tejet tehetett a reggeli kávéjába, és most sunyiban szétfingja a szóvivői tájékoztatót. Szagoltam jobbra, szagoltam balra, de nem leltem a bűz forrását... Tizenöt perccel később, kifelé menet aztán éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállamat. Hátrafordulván egy kedves, boltozatos homlokkal és elnézően mosolygó melegbarna szempárral találtam szembe magam. Egy lengyel kolléganő volt, akit látásból ismertem. – Ne haragudj – mondta, kerülve a tekintetemet –, de azt hiszem, van valami a válladon. Rémültem kaptam oda a kezem, és éreztem szinte azonnal, ahogy ujjaim a tetején már száradó, de a filmszerű fedőréteg alatt még krémes trutyiba mélyednek. Azonnal tudtam, hogy nem valamelyik kolléga szélgörcsei okozták a teremben érzett orrfacsaró bűzt... hanem a vállamon száradásnak indult, kábé egy órával azelőtt, észrevétlenül odakerült hányás Lolától...

Egy szó, mint száz: mi mindannyian jártunk így. És szerintem ti is. A gyerek akkor van jól, ha kijön belőle az anyag, a szülő meg akkor, ha pecsétes, és – igen – néha büdös. 

WMN

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Zsolt Biczo

 

Figyelem, nyereményjáték!

Fogadjunk, hogy neked is eszedbe jutott néhány hasonló történet! Ha nem is a kaki-pisi-hányás háromszögben, de mondjuk összemaszatolt, kajafoltos, leivott, összerajzolt, összekent gyerek, lássuk be, minden család háztartásában előfordul. Ha van kedved játszani egyet, december 17-ig küldd be a történetedet  egy fotó kíséretében, és nyerj értékes ajándékokat! (A szöveg minimum 300-, maximum 500 szó lehet.) 

A fotókat és sztorikat ide küldd: 

babakavilagellen.persil@gmail.com

A három fődíjast a WMN szerkesztőségének zsűrije választja ki, az ő fotóik és bejegyzésük olvasható lesz majd az oldalunkon is. Emellett összesen három darab 100.000 forint értékű Brandon-utalványt is nyerhetnek a Persil jóvoltából.

KATT IDE további részletekért, a nyereményjáték szabályzata pedig ITT található!

-