-

A WMN-es csajokat három jól elkülöníthető csoportra osztja a futball. Szerencsére azok vannak többen, akiket tényleg érdekel a játék, így aztán nem mi erősíjük a sztereotípiákat.

1. A rajongók

D. Tóth Kriszta:

Minden a kaposvári B-középben kezdődött a nyolcvanas években. Hihetetlen elánnal kiabáltam apámékkal, hogy Rá-kó-czi! Rá-kó-czi! És közben köpködtük a szotyit ezerfelé, de leginkább az előttünk ülő hátára. Akkor mindenki ezt csinálta, szóval teljesen oké és igazságos volt ez a viselkedés. Ugyanis mindenki mögött állt valaki. A Rekedt diktálta a rigmust. Mindannyian azt üvöltöttük, amit ő mondott. A Rekedt egy jópofa, nagyhangú, mokány, tüzes tekintetű cigány ember volt. Sosem felejtem el, ahogy ott jött-ment a kapu mögött, és közben úgy üvöltött, hogy az erek is kidagadtak a nyakán. Azóta már nem köpködök szotyihéjat, a jó focit viszont ma is bírom.

Ujvári Bea

A nagymamám óriás Fradi-drukker volt, nagyapám pedig a Honvédnak szurkolt. Amikor a két csapat egymás ellen játszott, az egyébként nyugodt nagyapám úgy telefújta cigarettafüsttel a szobát idegességében, hogy egy óriási hullámot alkotott a padló és a plafon között. Imádtam belefutni és felkavarni a „füsthabokat". Volt olyan is, amikor vizes törölközőt tekert a papa a fejére, mert attól félt, gutaütést kap. Közben itták a török kávét vödörszám, amit mindig az főzött meg a konyhában, akinek a csapata vesztésre állt. A mama hangosan buzdította csapatát, és soha senki nem mondta olyan viccesen az olasz akcentusával, hogy góal, mint ő.  A vége az lett, hogy amikor a papa csapata nyert, nem kapott vacsorát, ha a mama csapata nyert, akkor volt lakoma. Azóta sem láttam senkit ennyire teátrálisan meccset nézni... és élni sem. (Na, jó... egyszer a Szentesit).

Horvát Sára

Amikor 2010-ben foci VB volt, mi épp Spanyolországban nyaraltunk. Valami tétmeccs lehetett épp, mert mindenhol focinézés folyt. Egy angol pubba tértünk be, komolyan mondom, életem egyik legjobb bangers and mashét ettem (angol kolbász, szósz, krumplipüré), miközben a spanyol csapat fantasztikus izgalmas meccsen játszott és nyert. Az angol pub, a kaja, és a Villa Villa Villa, Villa maravilla üvöltése teljesen szürreális egyveleg volt, minket is elkapott a hév. Salou-ban ért minket a döntő. Előre asztalt foglaltunk egy étteremben a spanyol-holland döntőre. A férjem spanyol zászlókat vásárolt. Teljes lázban égtünk. Elképesztő tömeg volt, körülöttünk oroszok, angolok, a sarokban egy holland asztal is megbújt. Izgalmas, jó meccs volt, az egész falu zengett az egyes helyzeteknél. A spanyolok végül 1-0-ra nyertek. Összeölelkeztünk az oroszokkal: győztünk! A tengerparton görögtűz gyúlt, a férjem pedig boldogan sétált spanyol zászlóba burkolózva az ünneplő tömeggel.

Both Gabi

Úgy nőttem föl, hogy a focipályára nézett az ablakunk. Miután jóban voltam a pálya gondoknőjének lányaival, Mártával és Olgával, bejárhattam a leírhatatlan szagot árasztó öltözőkbe, és néha még sört is árusíthattam. Rengeteg borravalót kaptam, amit rögtön elköltöttem a világ legfinomabb tökmagjára, amit a világ legundokabb nénije árusított. Iszonyúan kicsi mérőpoharakban adta, és nem a tetejéig mérte, hanem szigorúan a háromcentes vonalig. Azóta is követem a tévében a nagyobb meccseket. Épp abban az évben laktam Berlinben, amikor bronzérmet nyertek a törökök a VB-n. Berlinben nagyon-nagyon sok török él. Az egész város a törököknek szurkolt, velünk együtt. Elképesztő népünnepélyt rendeztek utána. Az egyetlen igazi focimeccsemen is Berlinben voltam egy évvel ezelőtt. Lenyűgözött a szervezettség, és az is, hogy mennyi konszolidált család volt ott a gyerekekkel együtt. Kár, hogy nem esett gól. De így is skandálta az egész stadion Dárdai Pál nevét, aki a Hertha edzője. A foci az életem fontos része, sokkal szegényebb lennék nélküle.

Prónay-Zakar Gina

Akkor kerültem közel a focihoz, amikor sok-sok évvel ezelőtt a Magyar Televízió sajtósaként a foci VB egyik kommunikációs felelőse lettem. Életem egyik legjobb feladata volt, a mai napig fátyolos szemmel gondolok vissza arra, amikor éjfélkor Dél-Afrikából vártam a kommentátoraink videótudósításait, hajnal háromkor még videót vágtam, és a háttérben mindig ment az aznapi három meccs egyike. Tök büszke vagyok rá, hogy az én fejemben született meg a Wavin' flagre megírt és az MTV-s műsorvezetők, kommentátorok által előadott magyar VB-dal ötlete, még akkor is, ha páran a napi hat elhangzás után szerették volna, ha leszárad az ötletgazda heréje (ezt kommentben olvastam). Nem tudhatták, hogy nincs neki, hahaha! (Én még mindig ezt szeretném - a főszerszerk. Aki maga is az „előadók" szerencsés táborát gyarapította anno...)

Kalapos Éva Veronika

Apukám focistaként kezdte a pályafutását, de sajnos csak annyira emlékszem a meccsekből, ahogy a szurkolók ordítják a másik tábornak, hogy „jajdehülyékvagytok!" Apa jó focista lehetett volna, ha egy kicsit szorgalmasabb, de ahogy nagymamám mondta, mindig jobban érdekelte, hogy néz ki a pályán, minthogy hogyan játszik. Így is eljutott azért a Fradi harmadosztályáig, de végül másfelé vitte az élet. Azóta csak szerelemből mentem focimeccsre, és rommá is áztam a kispadon, miközben bámultam, ahogy a pasim huszonegy másikkal együtt szintén rommá ázva, testére tapadó mezben küzd a labdával és az elemekkel... hm, azt hiszem, megint ki kellene néznem egy mérkőzésre, persze szigorúan csak azután, hogy lecsekkoltam az időjárás-jelentést.

2. Az ambivalensek

Fiala Borcsa

Azt mondják, a nőket nem érdekli a futball. Na, gondoltam, én majd jól bebizonyítom, hogy dehogynem! El is kísértem az egyik pasimat a meccsre. Kifigyeltem, mi ott a módi, sör az egyik kezemben, szotyis zacsi a másikban, még büszke is voltam magamra. Aztán egy jó óra elteltével azon kaptam magam, hogy egykedvűen bámulom a betonfalat. Mert még az is jobban lekötött a pályán folyó eseményeknél. Pár évre rá Angliában voltam, és a házigazdámnak – egy vérbeli angolnak – épp azt ecseteltem, mekkora gyökérség már ez a labdarúgás. Épp akkor, amikor meccset próbált volna nézni. Mire ő azt felelte, hogy csak üljek mellé pár percre. Ő a pirosaknak drukkol, én válasszam a sárgákat. Tíz perc múlva ráztam az öklöm, vörösen pulzáló fejjel pattogtam fel a fotelból, szidtam a bírót, anyáztam a csatárt, emlegettem a kapus édesanyját... és persze nyakaltam a sört.

Deli Csenge

Régebben mindig azt füllentettem, hogy mennyire odáig vagyok a fociért. Ehhez persze egy srác miatt történt. Életem első nagy szerelme focizott. Így nem volt mit tenni, ki kellett járnom a meccsekre, hátha egyszer valami csoda folytán észrevesz... Az a 90 perc nem kötötte le a figyelmemet, még a szétköpködött szotyidarabok számolgatása is sokkal érdekesebb mókának tűnt. Jól nevelt, szép és választékos beszédre tanított úrilányként pedig mindig szíven ütött, hogy a cifra káromkodások összes lehetséges variációját és permutációját hallgattam. A futballmeccsek hatására mára tíz percig is képes vagyok úgy szentségelni, akár egy kocsis.

Kárpáti Judit

Hatalmas focirajongó apám és bátyám mellett nemigen rúgtam labdába. Mire megszülettem, a bátyámat már bedarálta apám fociimádata, és én nem fértem be a keretbe. Természetesen mindketten MTK-szurkolók voltak. Ha otthon nézték a meccseket, úgy ordítottak, hogy a szomszéd is átdörömbölt. Míg zajlott a meccs, az apám folyamatosan evett. Édesre sósat, sósra édeset. Hol egy darab sajttal jelent meg, hol egy üres és lehetőleg szénné égett - ezt szerette - pirítós kenyeret ropogtatott irtó hangosan, hogy utána mézes puszedlire, fügére vagy tejbegrízre váltson. Az ordítozás a mai napig megmaradt, a bátyám vitte tovább, és most a fiam is kezdi már. Azután, hogy az első meccsét végignézte élőben az apjával, ő is bevetette, amit hallott, és ötévesen tiszta erőből ordította: „Durva anyád"!

3. Akik nem bírják

Kormos Anett

Én utálom a focit. Nem értem, miért kell végignézni egy 90 perces meccset egy nyomorult góleredményért, amikor a sportrovatból 30 másodperc alatt hozzá lehet jutni. Pláne nem értem a meccsek utáni beszélgetéseket, amikor „szakértők" megbeszélik, hogy az elmúlt 90 percben végül miért nem rúgott egyetlen játékos sem egyetlen nyomorult gólt. A 90 perces semminemtörténtről újabb percekig semmi értelmeset nem mondani… na, az az értelmetlenség a köbön. Nem értem a férfiakat, akik képesek felvenni egy olyan, UGYANOLYAN pólót, amilyet másik 11 férfi visel ugyanott, ugyanakkor… meg még sokan a szurkolók tömegéből. Utálom a focit… mivel azonban a férjemet még nem, idén elkísértem egy meccsre, és rájöttem, hogy a férfiak aljas képmutatók. Dumálnak nekünk, hogy ők nem olyanok, nem tudják kimutatni az érzéseiket, kemények stb. Erre attól, hogy valaki rúg egy gólt, ezek felpattannak, énekelnek, kórusban kántálnak és könnyes szemmel tapsikolnak. Két gyereket szültem a férjemnek… de ha tudtam volna, hogy egy gólnak ennyivel jobban örül…

Szentesi Éva:

Gőzöm sincs a fociról, de valamiért nagyon bejövök a focistáknak, le sem szállnak rólam a közösségi oldalakon. A követőim 85 százaléka nő, a többi meg focista. Szerelmes leveleket írogatnak (a maguk módján), lájkolgatnak, és indokolatlanul sok emojit küldenek, egyem meg őket, csak így tudják kifejezni az érzéseiket. Azt mondják, „úúú, nagyon adja", meg „ejha, nagyon jó vagy". Szerintem a focisták nem buták, csak mások, és nyilván azért ragadnak rám, mert le se szarom őket. Ez a régi trükk úgy megy, mint a sicc. Kár, hogy nem vízilabdáról kell írni, mert nekem meg nagyon bejönnek a vízipólós faszik, akik persze le se szarnak...

Na, szóval így állunk.

Egyébként meg riariahungária, hajrá magyarok, veletek vagyunk, fiúk!

A cikk, rövidebb változatban eredetileg a BBC GoodFood magazin júniusi számában jelent meg. Még megvásárolható. Csak úgy mondjuk...

-

A fotó Kate T. Parker amerikai fotográfus Strong is the New Pretty című sorozatából való. Korábban írtunk már erről a fotósorozatról, ezt IDE KATTINTVA tudod elolvasni.