Hogy milyen volt az élet annak a bizonyos újévi fogadalomnak a másnapjától? Elmesélem. Kezdjük, mondjuk, négy pillanattal... 

2012. január

Péntek este 11 óra van, amikor megérkezem a pláza bejáratához. Megállok az ajtó előtt, kifújom az utolsó adag füstöt, és közben hálát adok, hogy léteznek non-stop nyitva tartó edzőtermek. Kell a cigi, különben hogyan foglaljam le a mindig izgága kezeimet, és mit csináljak egy buliban, ahol az összes kortársam dohányzik?

A belépés és a bérletváltás utáni pillanatokban megfogalmazódik bennem, hogy

ha a vakmerőség kalóriát éget, akkor nyert ügyem van.

Az összes tekintetet magamon érzem, meg vagyok győződve arról, hogy az edzőtársak már készítik is elő a képzeletbeli diétás popcornjukat, hogy rajtam szórakozzanak. Nyilvánvalóan mindenki azért jár edzeni, hogy az új arcot addig bámulják, amíg az zavarában a lábára nem ejt valamit.

Otthoni játszósruhában, mérföldekre a konditermi divattól körbejárok a teremben, és közben próbálom leplezni a zavaromat. Szinte hallom a durcás gondolataimat:

„A cipőm Saucony, nézzétek! Ja, hogy nem ismered a világ legjobb futócipőjét, te suttyó gyúrós? Persze, hisz amíg te az izmaid nézegetésével voltál elfoglalva, addig én egész jó időket futottam ezerötön. Igaz, még Gabi néni edzésein, gimiben, amikor 15 kilóval kevesebb voltam.”

Annyira kívülállónak érzem magam, hogy a röpke sportmúltamat hívom segítségül, azonban a hörgő erőlködés hangja visszaránt a valóságba: ahhoz, hogy itt bármilyen eredményt is elérjek, taktikát kell váltanom. Bár korábban volt már súlyzó a kezemben, emlékeim szerint a helytelen légzéstechnikának köszönhetően csak csuklani szoktam az emelgetésükről, úgyhogy inkább visszavonulót fújok. Az elkövetkező egy órát valamelyik tévével ellátott kardio-gépen töltöm. Az edzés befejeztével újabb nikotinadaggal űzöm el a kardiózás utáni farkasétvágyamat, és hazavillamosozom.

2012. tavasz

A harmadik havibérletemet a fentihez hasonló szellemiségben használom el, és a kilók szépen elkezdenek leolvadni rólam. Igaz, ezt az edzés mellett a legegészségtelenebb módon érem el: étel helyett cigikkel. Amikor mégis túleszem magam, kompenzálok. Például bűntudattól vezérelve kényszeresen újramászom a lépcsőimet. Vagy legurítok egy-két hashajtó teát. A cél szentesíti az eszközt! És a környezetem már kezdi észrevenni a változást, ami jólesik és motivál. A teremben napi szinten önkontrollt gyakorlok, mert a durcás „mi van, ha épp néznek?” kérdés továbbra is rendszeresen meglátogat. Ha lemerészkedem a súlyzók közé, csakis azt a gyakorlatot végzem, amiben már nagyon jó vagyok.

2012. nyár

A súlyom 15 kilóval kevesebb, mint januárban. Aki kérdezi, hogyan csináltam, rávágom, hogy „alkoholdiéta”. Továbbra is bizonytalankodom a súlyzók világában, de közben újabb kérdésekkel kezdem kínozni magam: „Van-e már jogom felvenni szűk felsőt? Ebbe a szoknyába tényleg kétszer beleférek?” A külvilág dicsér, de nem tud a számtalan falásrohamomról. És nem tudja azt sem, hogy a falásrohamok után – megint csak bűntudatból – napi egy csomag selyemsonkával és az esti viceházmesterekkel kompenzálok.

2012. ősz

Új érdeklődésem középpontja a test lesz. Fogyásom után rögvest testépítő-erőemelő környezetbe csöppenek, és megannyi táplálkozási protokollt, edzési tízparancsolatot sajátítok el. Okosnak érzem magam, mert naponta bővítem a tudásomat, nem akarok lemaradni semmiről, meg azt is gondolom, hogy kiközösítenek, ha nem teszem. Szerencsére a cigit 2014-ben végleg elhagyom. Legalább ezzel biztosan előbbre vagyok. De bőven van még dolgom magammal...

Ma már tudom, mi történt velem

„Szercsere” – mondják erre a drogosok. Egyik diétát a másik után végzem ki szenvedélyes kísérletezésként, a konditerem jellegzetes szaga pedig már belépéskor kiválasztja az anabolikus hormonjaimat. Akadnak napok, amikor a fejemet a falba verem, hogy miért csinálom ezt, hiszen fontosabb dolgok is vannak az életben, mint a számok a mérlegen... vagy épp a megemelt súlyzókon. Kevéssel ezután ismét megszállottság következik. Harc és békesség váltja egymást megállás nélkül. Ahogy telnek az évek, szerencsére egyre több a nyugodt időszak, de sosem lepődöm meg azon, ha újabb aggodalom, rossz érzés vagy megszállottság támad rám.

Nem számít, hogy izmos, vékony tested van, vagy hogy elérted azt az alakot, amit „megálmodtál”. Amikor azt hinnéd, hogy végre megvilágosodtál és béke van, jön a következő para.

Viszlát, diéták, helló, izomtömegnövelés!

2015-ben búcsút intek a diétáknak, majd a kalóriaszámlálást is elhagyom, és imádom a megkönnyebbült életemet. Az evés új örömét az izomtömeg növelésébe fektetem, ami egy nagyon vidám és instant jutalmazással járó feladat, főleg, ha olyan vagy, mint én, aki inkább „gyarapodós”, mint fogyós alkat. A vállam egyszerre félelmetes és nőiesen kerek. Végre a hajlítóm is hozzánőtt az egyenes combizmaimhoz.

De várj. Van fogalmad arról, hogy egy testképével folyamatosan küzdő személynek mit jelent egy néhány hetes nyaralás miatti edzéskihagyás? A „lapos izmok” horrorját. De legfőképp csalódottságot: még mindig nem vagyok jól, még mindig lövésem sincs arról, hogyan nézek ki, és lehet, hogy soha nem is lesz pozitív testképem. Te jó ég, a terhességgel járó gigantikus testi változásokba bele sem merek gondolni!

Szélsőségek? Rosszul csinálod

Idén végre – ezúttal orvos tanácsára – ismét figyelek az étrendemre, ugyanis a PCOS/inzulinrezisztens állapot hozzám is bekopogtatott, hogy pontosan mikor, nem tudom. Ekkor már nem számoltam, hogy hányadszorra szorongtam a testem miatt, holott régóta az ideális ruhaméretemben éldegélek. Számolgatás helyett inkább beláttam, hogy harcok ide vagy oda, ha az érzelmek felismerésével és tudatos irányításával törekszem az egyensúlyra, csak az vezethet megnyugváshoz.

Egy idő után uncsi „csak úgy” háborúzni magad ellen, és szomorú is, mert ez az önmagunk iránti tisztelet hiányának a jele.

Már tudom, hogy a testsúlykontroll egy folyamat, a testképem feldolgozása pedig egy nehéz és összetett feladvány. A szélsőségek biztosan nem oldanak meg semmit. Nem élhetek úgy, hogy „mindent vagy semmit”. Nem ingázhatok a két véglet között örökké: korlátozó villámdiéta... vs. dagadt vagyok és igénytelen magammal szemben. Látványos és extrém edzésprogram... vs. inkább nem csinálok semmit... ez így nem jó. 

A megoldást leginkább valahol a legendás Monthy Python megfogalmazza az Élet értelme című film végén:

„Próbálj meg kedves lenni az emberekhez, kerüld a zsíros ételeket, időnként olvass el egy jó könyvet, igyekezz sokat sétálni, igyekezz békében és harmóniában élni minden vallással és nemzettel."

Miért is különbözne ettől az egészséghez való hozzáállásunk? Mindenhonnan ömlik ránk a tökéletes izomzatok látványa, napi rendszerességgel találnak fel újabb csodaszereket, hirdetnek mágikus diétákat.

Az egyszerű, hétköznapi szokásaink apró megváltoztatásáról, a lassú, következetes fejlődésről, a hosszú évekig tartó, önmagunkba fektetett munka során elért eredményekről viszont sehol nem olvasunk.

Mert az nem szexi. Pedig ez az egyetlen módszer, ami hasznos...

Jó lett volna, ha ezt elmondja valaki az öt évvel ezelőtti énemnek, aki szorongva botorkált be a kondiba az újévi fogadalmát betartani. Milyen jó lett volna, ha már akkor tudom, hogy a cél jóval túlmutat néhány fölösleges kiló ledobásán... vagy azon, hogy másoknak is tetszeni akarok. A pluszkilóktól való megszabadulás csak a látványos kezdet. A láthatatlan folyamatok (például a súlytartás, a változás következményeinek nehézségei) évekig tartanak. Vagy egy életen át. 

Ha figyelek magamra, ha képes vagyok a szorongásaimat, a negatív érzelmeimet nevén nevezni, akkor azok felszínre kerülnek, és így van esélyem megoldani őket.  Tisztelnem kell magam annyira, hogy nem rombolok. A kulcs a test és a lélek mélyén van. Minden „fogadalomnak" ez az alapja.

Szilvi