-

Nem voltam jól. Három hete nyomtam az ágyat a kórházban. Hét hónapra született ikreim inkubátorban várták, hogy megerősödjenek, míg én egy ötágyas kórteremből jártam be hozzájuk háromóránként etetni, és aggódva figyelni a parányi életjeleiket. A tej nem indult meg, a jóformán eredménytelen fejés felőrölt. Hetek óta nem aludtam az állandó jövés-menés mellett, csak másfél-két órákat, azokat is füldugóval. Látogatókat nem nagyon tudtam fogadni, mert nem volt rá idő az etetések között. Őszintén szólva nem is volt türelmem senkihez. „Inkább ne gyertek!” Hajtogattam a telefonba, és csak a férjem meg anyu jött naponta.

Persze volt, akit nem lehetett leszerelni. „De jövök!” – mondta lakonikus egyszerűséggel, és ezzel az ügy le is volt zárva. És jött is egy forró augusztusi délutánon. Energikusan, ellentmondást nem tűrően, rendíthetetlen hittel, hogy minden rendbe jön.

Nehéz dolga volt.

A büfében találkoztunk, mert a kórteremben nem lehetett látogatót fogadni. A minden kellem nélkül kialakított betonteraszon ültünk, rozzant műanyagszékeken, amelyek karfáit elnyomott csikkek nyoma „díszítette". Rajtam lötyögött a kopott sort, a kinyúlt, ujjatlan póló alól kilátszott a formátlan szoptatós melltartó, a lábamon egy szebb napokat látott flip-flop papucs. A hajam jó szorosan befogva, ami szépen kiemelte a háromujjnyi lenövést. Rajta csinos szandál, hozzá illő piros lábkörmökkel, rövid szoknya, hozzá illő hosszú lábakkal, és piros felső, hozzá illő piros fülbevalóval és karkötővel. Az én bőröm hófehér, vagyis inkább halványzöld volt már a négy fal között eltöltött hetek eredményeként, az övé halványbarna a tengerparti nyaralástól.

Én sírva panaszkodtam, hogy túl kicsik, túl korán, túl kevés a tej meg az alvás, és már nem bírom túl sokáig. Ő határozottan cáfolt mindent, hogy ne álljak így hozzá, mert megnőnek, hogy elmúlik, majd ömleni fog, és majd később alszom, és dehogynem bírom, hiszen én vagyok a legkeményebb, és majd öregkorunkban kint ülünk a teraszon, konyakot iszunk, és nevetünk ezen. „Na, jó, lehet, hogy nevetni nem fogunk, de akkor is” – mondta. „Nem szeretem a konyakot" – sírtam el magam megint.

Erre, hogy felvidítson, előkapott egy kis edényt a kosarából. „A kedvencedet csináltam. Tejberizs kókusztejből. Egyél!” Lerakta elém, és amikor bágyadtan elindultam volna egy műanyag kanálért, visszaparancsolt, és a kezembe nyomott egy igazit. Elégedett arccal, hátradőlve nézte, ahogy kicsit még szipogva, de enni kezdek. Elképesztően finom volt. Mint minden, amit főz. Egyszer csak rám kiabált. „Állj!” Megdermedtem. „A lime!” – mondta. Előkapott a kosárból egy gyönyörű, harsogóan zöld lime-ot, meg egy hozzáillő kis reszelőt, és akkurátusan ráreszelte a héját a tejberizsemre.

„Már épp szólni akartam!” – nyögtem ki.

És végre felszabadultan nevettünk...

Juci