-

Év elején vetéltem el, héthetesen. IR-rel és PCOS-sel (inzulinrezisztencia és policisztásovárium-szindróma – a szerk.) nehezített pályán régóta várt terhesség volt, amelyet komoly és hosszú orvosi és lelki felkészülés előzött meg a komplex – négypilléres – terápiám  során. Teljesen összetörtem. Én, aki mindig mindent kemény munkával sikeresen megvalósítottam, általam nem kontrollálható tényezővel találtam magam szembe, és ez még jobban kikészített, önmagán, a veszteségen felül is. A terápiához, a páromhoz és a barátnőimhez fordultam, utóbbiak mindig erős tartóhálót jelentettek, sosem hagytak lezuhanni.

Kéthetes masszív plafonbámulás és víz alatti lét után – amikor minden szó távoli és visszhangos, a felfogás lassú, a válaszidő hosszú, a háttérben zajló miértek kattogása viszont folyamatos – jónak láttam, hogy ne csak e-mailben kommunikáljak velük ismét. Egy régi barátnőmmel szerettem volna találkozni, akivel erre sajnos kevés alkalmunk van, részben az ő két gyereke, részben az én pörgős munkám miatt. Most nagyon örültem, hogy végre láthatom. Szerencsére a köztünk lévő kötelék van olyan erős, hogy mindig tudjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk, legyen az a kihagyás bármilyen hosszú is.

A találkozásunk előtti este kaptam tőle egy e-mailt. Leírta, hogy a harmadik gyerekével terhes. Én pedig durr, vissza a sötétségbe.

Mert imádom, szeretem, a férje is egy tünemény, a gyerekei édes-cukipofák, sok mindent éltünk meg együtt, nem véletlenül tartom jó barátnőmnek azóta is.

De.

Iszonyú dühös lettem, föl tudtam volna robbanni, kibaszni az ablakon valami törékenyt, falat rugdosni, vagy magát az Életet (ide ki-ki vallása szerint behelyettesítheti a megfelelő alanyt), aki tuti, hogy valami alacsony, gyík alkatú, szemüveges, pattanásos, kis farkú PASI – mert mi más lenne –, aki örömét leli mások csesztetésében, mert soha, egyszer sem volt még neki jó semmi. Az Élet egy szarházi!!! Tehetetlen düh lett úrrá rajtam, keserűség, szomorúság és bűntudat is egyben, hogy ilyeneket gondolok egy nagyon régi barátnőmről, akivel oly sok mindenen mentem keresztül.

Persze örültem is egyben, mert gyönyörű családot alkotnak már most is, és biztosan a harmadik gyerekkel is fantasztikus szülők lesznek. A dühöm tehát nem neki szólt. Hanem ennek az igazságtalanságnak. Mert én is jó szülő lennék – lettem volna. A párom is. A mi gyerekünknek lenni is ugyanolyan jó lenne, mint az övékének. És hogy én ezt miért nem kapom meg? Vagy amikor megkapom, miért veszik el??? Megkapni, de elveszteni, talán még rosszabb, mint nem megkapni. Volt szívhang – nincs szívhang. Így megy ez.

Most mit tegyek? Megosszam vele az érzéseimet? Hiszen én magam sem értem őket. Akkor miért zúdítsam rá? Onnan, ahol ő van, nem látszik az, ahol én vagyok.

A találkozásunk napján aztán megtalált a terápiás tanács: lehet, szabad, jogomban áll dühösnek lenni. A bűntudat viszont fölösleges. Hiszen egy percig sem kívánok a barátnőmnek rosszat. A düh és a keserűség nem ellene irányul, csak iszonyú ez az értetlenség és ez a tehetetlenség. És bár a kérdésem helytálló (én miért nem?), választ nem fogok rá kapni. Az egyetlen tehát, amit tehetek, hogy a találkozónkkor elsősorban neki örülök, vele foglalkozok, hiszen ő ugyanaz a lány, aki megírta helyettem a biosz- és kémiadolgozataimat. Velem babrált ki az Élet, nekem kell tehát ezzel foglalkoznom. Igazságtalan lenne ráborítanom.

Ez a pár mondat akkora aha-élményként hatott, hogy már azzal is, hogy meghallgattam, könnyebben vettem levegőt. Eszerint is tettem, és a barátnőmmel közösen töltött időnk ripsz-ropsz eltelt, nagyon jó hangulatban.

És hogy mi történt az azóta eltelt öt hónapban?

Kőkemény terápia segített abban, hogy helyre tegyem a velem történteket. Most már az eszemmel és a lelkemmel is tudom, hogy nem az én hibám volt.

Elfogadtam, hogy ilyen van, beépítettem a saját anyaságomba. Mert ez a legfontosabb elem: a vetélés az anyaság része.

A terápia negyedik pillérének ilyen felerősítése aztán magával húzta az orvosi eredményeimet is: nem kellett erősebb kezelés a korábbinál, most ismét a startvonalra állhattam.

És amikor megkaptam a hírt, hogy öttagúvá bővült a barátnőm családja, a kismillió szívecskét, mosolyjelet és felkiáltójelet őszinte örömből írtam a válaszomban.

Viktória

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Voyagerix