-

A héten töltöttem be az ötvenedik évemet...

...és nem állt meg a világ, másnap is felkelt a nap, bár erre azért nem esküdtem volna meg korábban. Féltem ettől a naptól, nem is igazán értem, miért, hisz a barátaim szerint már így is két-három embernek való életet éltem le, miért izgat, mennyi vagyok valójában... Nem is a korom foglalkoztatott, hanem az, hogy még mindig nem érzem magam többnek huszonötnél, és hajlamos vagyok néhanapján úgy is viselkedni, mintha feleannyi lennék. Őrülten tudok táncolni egy jó buliban, futni az esőben mezítláb... akár a körúton, akár a fűben.

Néha mondják, hogy nem a koromhoz méltóan viselkedem, de hát ki mondhatja, meg, hogyan kell viselkednie egy ötvenéves nőnek?

Hogy is kéne viselkednie...

...egy háromgyerekes anyukának, aki egyedül nevelte fel a gyerekeit? Annak, aki egy brutális gyerekkorból érkezett, majd egy brutális férj mellett kötött ki, ahonnan gyerekestül világgá szaladt. Aki a mai napig a legjobb döntésének tartja, hogy elvált, elmenekült, mert tudta, hogy ő nem ilyen családot és nem ilyen gyerekkort akar a gyerekeinek. Hosszú és nehéz küzdelem volt, amíg a két rákos megbetegedésem után egyedül talpra tudtam állni. Azt a görcsöt, hogy tökéletes anya legyek, elég hamar elengedtem. Mindig arra törekedtem, hogy jó édesanyja legyek a gyerekeimnek, és maradjak meg nekik minél tovább. Ezért megtanulták, hogy magamra is figyelmen kell, nem lehetek csak az ő rabszolgájuk, mert akkor bizony nem leszek sokáig velük.

Mi az ünnepekkor élményt adunk egymásnak...

...és nem ajándékot. A születésnapomra azt kaptam tőlük, hogy elvittek vacsorázni. Néztem őket az étteremben, és rájöttem, hogy egyben vannak, a szívük és az eszük a helyén van. Volt persze nekünk is rengeteg konfliktusunk az életünk során. Előfordult, hogy átzokogtam az éjszakát, de valahol mélyen mindig is sejtettem, hogy felfogják, jót akarok nekik. Olyan jó volt látni, ahogy a három gyerek egymáson csüng, ahogy szimbiózisban vannak. Úgy látszik, bejött, amikor azt mondogattam nekik, hogy nektek mindig, minden körülmények között össze kell tartanotok, segítenetek kell egymást akkor is, amikor én már nem leszek. Ez megnyugtatott. Akkor is, amikor az életemért harcoltam, és megnyugtat most is.

Most, tíz évvel a második gyógyulásom után végre el tudtam engedni a halálfélelmemet. Most, hogy már tudom: a gyerekeim együtt vannak, összetartanak.

Az első harcom idején a kicsi lányom csak kétéves volt, és majd megszakadt a szívem, amikor a hosszú kórházi kezelések után nem ismert meg, nem jött oda hozzám. Félt tőlem, és majdnem egy évbe telt a bizalmát visszaszereznem. Akkor is a két nagynak köszönhettem, hogy szépen lassan helyreállt a mi kis csonka családunk élete.

Most már nem félek sem a haláltól...

...sem az előttem álló évektől. Boldogan élek a mának, pedig nekem is vannak gondjaim, sok átvirrasztott éjszakám, de én is azt gondolom, hogy nemcsak rosszat kaptunk a ráktól, hanem jót is. Például a bizakodást, és az örülni tudás képességét. Azt, hogy már nem akarok tökéletes anya, szerető vagy társ lenni, sőt egyáltalán tökéletes sem akarok lenni. Hálás vagyok minden megélt napért, minden átélt örömért, és igencsak magaménak érzem azokat a gondolatokat, melyeket Szentesi Évi könyvében olvastam a hitről, a magunkba vetett hitről, amely tényleg mindennél fontosabb.

Zsuzsanna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Romolo Tavani