-

Jöttem haza az utcán. Mentem a járdán, a zebrán, ahogy illik. Átkeléskor ütött el az autó. Nem emlékszem másra, csak hogy fehér volt. A mentőben tértem magamhoz. Vizeletszagom volt. Ahogy mondani szokás, összehugyoztam magamat az ijedségtől. Mivel elvesztettem az eszméletemet, bent tartanak egy éjszakára, megfigyelnek. Nővéri segítséggel hamar lezuhanyoztam a szagot. Most már csak várom a reggelt, hogy hazamehessek.

Sötét van, nyitva a kórterem ajtaja, a nővérpultban egy húszéves olvasólámpa világít. Az éjszakás nővér keresztrejtvényt fejt. Eszembe juttatja az első kórházi tartózkodásomat. Azt, amikor szültem.

Mindenki arra készül, hogy milyen csodálatos dolog életet adni. Senki sem gondol arra, hogy császármetszéssel szüljön. Vagy ha készül is rá, nem tudja, milyen lesz, csak mikor már túl van rajta.

A főorvos hirtelen jelentette be, hogy nem kéne tovább várni. Vágni kell. Nagyon megijedtem. Próbáltam nyugodt maradni, hogy a baba boldogan jöjjön világra. Ha egy metszésen átemelve, akkor egy metszésen átemelve. De amíg bennem van, az legyen örömteli idő az utolsó másodpercig. A műtőben zöld ruhás alakok mozogtak villámgyorsan. Én lassan simogattam a hasamat és egy másik univerzumba költözve gyönyörű dolgokra gondoltam.

Epidurálisan érzéstelenítettek. A szúrás után hirtelen minden valóságos lett. Elfeküdtem az asztalon. Két orvos hajolt fölém maszkban. Nagyon profin, nagyon koncentráltan, szépen dolgoztak. Én minden ízemben remegtem. A nővéreknek kellett lefogniuk. Próbáltam nem remegni, de már nem voltam ura a testemnek.

Szerencsére nem sokra emlékszem, mi történt utána. A férjem látta először a gyereket. Én eszméletemet vesztettem. Úgy tűnik, én már csak ilyen vagyok: nem szeretem a drámai helyzeteket éberen eltölteni. Állítólag órákat töltöttem a műtő melletti szobában meleg homokzsákokkal a hasamon, majd áttoltak a kórterembe és egy izmos műtősfiú az ágyamba tett. A terhes súlyommal és a kivillanó mamahátsómmal egyetemben.

Azért jutott eszembe az egész, mert most nem zavart ez a vizelet-dolog. Egy percig sem. Pedig amíg tökéletes volt a testem, amíg nem vágtak belém szikével, addig ódzkodtam bármiféle kiszolgáltatott helyzettől, kiváltképp a testem kiszolgáltatottságától. Szerettem erősnek tűnni, makulátlannak látszani. Aztán a műtét után mindez megváltozott. Az első zuhanyzásomat ketten nézték végig. Borzasztóan fájt a hasizmom hiánya, égett a vágás helye. A vízsugár alatt még mindig delíriumban mosolyogtam, amikor kihúzták a katétert. Értőn bólintottam, amikor azt kérték, hogy a székelésemről mindenképp számoljak be. A következő napokban pedig nővérek és védőnők felváltva fejtek a mellemből, mire a gyerek rendes mennyiségű anyatejhez jutott.

Visszagondolva, élveboncolásnak tűnik. A női szemérem aprólékos meggyilkolásának.

A szülés után valami nagyon gyökeres, teljesen alapvető változott meg bennem: a testem többé nem engem szolgált, nem az enyém volt. Egy feladat megoldója lett, egy funkció betöltője... és közben barbár vadhajtássá vált. Felgyógyult a császármetszésből, mert az utódnak szüksége volt rá. Etette, itatta, csak őt szolgálta. Lelkemnek tükre kizárólag az arcom lett, nyaktól lefelé csak gépezet, csak mechanika, semmi finomság.

Mégis mindennek hála, megértettem valami nagyon fontosat. Megértettem, hogy a méltóságom megmaradt nekem. Megértettem, hogy a női méltóság sokkal mélyebbről fakad.

Nincs az a szike, nincs az a magam alá vizelés, ami megváltoztatná azt a bennem szétáramló egyetemes érzést, hogy hegekkel a testemen is sebezhetetlen vagyok.

Mert birtokomban van az a belső erő, mely túllendít és újjáteremt.

Rohr Linda

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Caleb George