-

Szombat reggel, alig nyitom résnyire a szemem. Fáj a fejem. Szúrósan, mint egy heves italos éjszaka után. Éjjel is felkeltem már egyszer. Akkor két tablettát dobtam be a pohár vízzel. Most is ezt teszem. Visszabújok picit a paplanom alá. Még nincs mozgás. Háromnegyed hét.

Gyengének érzem magam, van egy kis enyhe hányingerem is. Nem másnapos vagyok, hanem beteg. Benyaltam valami mikroszkopikus teremtményt. Az dolgozik bennem.

Jó lenne itt feküdni egész nap. Érezni megint, ahogy beúszom Álomországba és alszom. És újra. Mint kicsi gyerekként, amikor addig aludtam ki a betegséget, míg az megfutamodott.

Ehhez képest összekaparom magam. Reggelit csinálok, főzöm a teát. Abból most nekem is jut. Kenem a kalácsot, kinek lekvárral, kinek mézzel. Leszedem a tiszta ruhát. Válogatom a vasalni valót, a többit hajtogatom, majd a szekrénybe teszem. Összepakolom a lakást, beágyazok. Közben elindítom a következő adagot a mosógépben. Tükörbe nézek, vagy most inkább mégsem. Majd később, ha fogat mosok. Eltakarítom a reggeli maradványait. Listát írok a vásárolni való dolgokról. Drogéria, szupermarket, gyógyszertár.

Zuhanyozom, fogat mosok, fésülködöm, öltözöm. Tükörbe nézek. Sápadt arc, karikás szemek, betegség. Mondjuk... influenza? Fáj a fejem, nem múlik. Fáj a hátam is. Indulok. A bakancsot a lábamra húzom. Végigjárom a tervezett utat. A csomagokkal hazaérek. Kipakolok, kamrába, hűtőbe. Előkészítem a vacsorához valót. Pucolom a hagymát, darabolom a húst, a krumplit, paradicsomot, amit kell. Közben ebédet adok. Ja! Kiveszem a kimosott ruhát, teregetek. Berakom a következő adagot. Az ebéd maradványait eltakarítom.

A vacsora kész. Sokat álltam, gyenge vagyok, fáradt. Zúg a fejem. Ma kevéssé van erőm bármihez. Két óra van, azt hiszem, pihennem kellene. Szólok a kisebbnek, hogy lefekszem a nappali kanapéjára.

Az epret megpucoltam, a konyhapultra tettem. Ha kérsz, ott van, megtalálod. Bizsereg a torkom, mintha apró buborékok szaladgálnának rajta. Nem egyértelműen rossz. Fekszem, jó így. A férjem és a nagyobbik nincs itthon, a kisebb a szobájában. Talán még van egy órám, hogy minden így maradjon. Mint kicsi gyerekként, amikor addig aludtam ki a betegséget, míg az megfutamodott! Csúszom egyre lejjebb. Azt hiszem, alszom. Mennyei!

Sziasztok! Hallom a kurjantást. A fiam. Megérkeztek. Fekszem, jó így. A férjem odaül mellém. Ennyire rosszul vagy, hogy lefeküdtél? – kérdezi. – Ennyire nem – mondom. – De jól esik.

Bár úgy emlékszem, hogy nem csupán azok fekszenek le szombat délután, akik betegek. Vannak, akik csak úgy el, vagy kidőlnek, pihennek, nyugodnak, hogy átéljék a nyálcsurgatós ébredést. Mert az jó! És nem kell hozzá egy fia bacilus sem.

De úgy látszik, a vízszintes az egy anyáktól életidegen pozíció. Legalábbis nappal, amikor nem indokolja semmi.

Délután öt óra. A férjem pihen egy másik kanapén. Nem beteg. Csak ledőlt, pihen, nyugszik, hogy átélje a nyálcsurgatós ébredést. Csak úgy, betegség nélkül. Vízszintesen.

B. Kovács Tímea

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Doglikehorse