Hogy aludtál a jó hírek után?

Csak három órát sikerült, mert sokan hívtak, írtak. És apáékkal beszéltem folyamatosan.

Kacag a hangod is.

Négy év után ez az első jó hír! Ez hatalmas öröm. Még ha nem is a végső megoldás, de nagyon sok mindent meg fog változtatni.

A végzés értelmében mikor láthatja Noah-t az apukája?

A rövidebb iskolai szünetekben, ami hathetente egy hetet jelent és a nagy szünetek fele is az övé. Biztos, hogy fog fellebbezni, de ez a végzés azonnal végrehajtható. Ha már egyszer Tahitin vagyunk, csak nem fognak minket visszarángatni erre a szigetre. Azt tudom elképzelni, hogy ő is átköltözik Tahitire és több láthatást kérelmez. Nem tudom, hogy fog most reagálni. Abban reménykedem, hogy ez megnyit egy kaput közöttünk, és meg tudunk egyezni abban, hogy visszakerülhessünk Európába.

Ezek szerint még nem beszéltél Lee-vel a végzés óta?

Három éve nem beszélünk egymással, csak hivatalos keretek között. Noah sincs most velem, csütörtökön fogom visszakapni, még neki sem tudtam elmondani a jó hírt.

Mit érzel, ha a csütörtökre gondolsz?

Rettenetesen várom a pillanatot, amikor elmondhatom a fiamnak... Óriási örömöt és boldogságot érzek, hogy végre normálisabb életünk lehet. Közben félek. Azt hiszem, akkor leszek igazán nyugodt, ha már Tahitin leszünk mind a ketten. Még fel sem fogtam igazán, hogy tényleg átmehetünk Tahitire és velem lehet Noah. Amiatt izgulok, hogy vajon az apja hogyan változtatta meg őt, miket mondott neki. Folyamatosan mossa az agyát.

Hogy érted azt, hogy mossa az agyát?

Azalatt a hét alatt, amit nála tölt, megpróbálja elvenni mindazt, amit szeret a gyerek. Azt mondogatja neki, hogy ő nem magyar, hanem japán. Hogy nem is jó a nagymama főztje, mert az magyar étel, hogy az anyja és a nagypapája hazudik neki. Átgyúrja az agyát. Azt mondja Noah, hogy egyfolytában beszél hozzá, nem hagyja békén. Velem is ezt csinálta régen. Szó szerint beszorított egy sarokba, és megállás nélkül addig ismételgette a dolgokat, ameddig azt nem mondtam, hogy jó, neked van igazad. Ha meg nem így tettem, akkor egyre agresszívabb lett. Attól félek, hogy ugyanezt a folyamatot kezdi el Noah-val is csinálni. És mi lesz, ha majd a gyerek egyszer vissza mer szólni neki?

Nagyon nehéz lehet ezeket kezelned. Te mit mondasz neki az apjáról?

Bátorítom, hogy menjen az apjához, tanuljon vele japánul, játsszák a videojátékaikat. Elmondom neki, hogy attól, hogy mi nem jövünk ki az apjával, ő nyugodtan szeretheti. Vannak pillanatok, amikor nagyon nehéz kezelni azt, amit visszamond. Manipulálja a gyereket. Amikor kérdez, elmondom neki a tényeket, de természetesen a részletek nélkül, az ő nyelvén.

A múlt héten volt Noah születésnapja. Vele ünnepeltél?

Csütörtökön volt a szülinapja és szerdán átadtam az apjának Noah-t, pár nappal előbb, mint kellett volna, mert tavaly velem töltötte a születésnapját, így volt igazságos, hogy idén az apjával legyen. Aki valójában anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat, már megszervezte a bulit és Noah-t is felkészítette rá. Szerdán megünnepeltük nálunk szűk baráti körben. Az volt a kérése, hogy egy szép szállodában töltsünk el egy napot.

Ezek szerint a szép szálloda egy szülinapi álom Bora Borán.

Az egy szülinapi kívánság, mert nagyon sokba kerül. Szerény körülmények között élünk. Úgy képzeld el a helyet, mint egy régi nyaralót egy piszkos kis szigeten. Igaz, hogy mellettünk van a tenger, de nem lehet bemenni, mert a szennyvíz pont itt folyik bele. Sokszor barna a víz. A sziget másik oldalán van a falu központja, ahol a két bolt található, a luxusszállodák pedig a korallzátonyokon fekszenek. Nincs semmi. Nem lehet mit csinálni, nyáron délelőtt tíz és délután három óra között ki sem lehet menni a szabadba, olyan hőség van és olyan magas a páratartalom. A szórakozási lehetőség egy teljesen lerobbant, árnyék nélküli játszótér. Idáig annyit sem tudtam keresni, hogy megéljek, nemhogy szállodába menni.

Ez is megváltozik, ha Tahitire átköltöztök. Hogy találtál ott munkát?

Abban az épületben, ahová az ügyvédemhez járok, van egy angol magániskola és egy másik iskola, ahova különórákra lehet járni. Összeismerkedtem a vezetőjével, aki a nyelvtudásom és a végzettségeim alapján felvett. Amikor jártam az ügyvédhez, részmunkaidőben már dolgoztam is nála, hogy bebizonyítsam a bíróságon, hogy Tahitin is meg tudnánk élni. Ha teljes munkaidőben tudok majd dolgozni, akkor fedezni tudom az összes kiadásunkat. Félrerakni még egyelőre nem tudnék, de szó van egy potenciális iskolabővítésről és arról, hogy ebben partnerré válhatok. Ott pezsgőbb az élet, jobbak az iskolák, érdeklődőek az emberek, tanulni akarnak. Bora Borán is megpróbáltam beindítani hasonlót az elmúlt hónapokban, volt pár magántanítványom is, de nincs rá valódi igény. Noah is stimulálóbb környezetbe kerül. Több az iskola, több a kiküldetésben élő európai család. Van sportolási és kikapcsolódási lehetőség. Egy sokkal jobb, katolikus iskolába fog járni.

Noah jól beszél magyarul?

Csak magyarul beszélek vele, azt tanítom neki. Ameddig nincsenek meg a stabil alapok, nem beszélek hozzá más nyelven. Amikor nálam van, bekapcsoljuk a Skype-ot, és a nagyszülei mesét olvasnak, vicceket mesélnek neki. Nagyon jól beszéli a nyelvet. Épp a minap néztük meg azt a videót, amin a húgom hatéves, és szerintem Noah jobban beszél magyarul, mint anno Veronika. Akkor Afrikában éltünk.

Gyerekként Afrikában éltél?

Apa az ENSZ-nél dolgozott. Először Tanzániában, majd Lesothóban, végül Szváziföldön éltünk, több mint tíz évet. Rendszeresen jártunk haza, és amikor 15 éves lettem végleg hazaköltöztünk. Az anyukám végig tanított minket, a teljes általános iskolai anyagot leadta nekünk magyarul. Nagyon erős gyökereink vannak, mindig is fontosnak tartották, hogy az identitásunkkal tisztában legyünk. Nagyon sok helyen éltem, de még soha nem tudtam ilyen nehezen beilleszkedni, mint itt.

Miért volt itt ilyen nehéz az integrálódás?

El vagyunk zárva, nincs mozgásterünk. Hiányzott az érzés, hogy bármikor hazajöhetek vagy elmehetek szabadságra. Ez olyan, mint egy börtön. Még amit lehetne élvezni – hiszen vannak szép részei is a szigetnek –, azt sem tudom. Ez a konfliktus megnyomorította az életünket. A gyerek is átéli ugyanezt. Pusztán az, hogy elérjem a bíróságon, hogy az őrjöngő hároméves gyereket ne vasárnap délután ötkor kelljen átadnom a falu központjában a rendőrök előtt, két évembe telt.

Minden vasárnap a rendőrség előtt, az utcán zajlott ez?

Az apja nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, csak az óráját mutatta, hogy idő van. A tomboló gyereket be kellett kötnöm a gyerekülésbe. Volt olyan rendőr, aki úgy kitépte a kezemből, hogy elszakadt a karkötőm, amibe a kisfiam kapaszkodott. Az apja rezzenéstelen arccal nézte végig. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy nem élem túl, annyira fájt. A gyerek előtt még próbáltam magam tartani, de utána teljesen összeomlottam. Ha nincs a családom, nem tudom, hogy élem túl. Amikor elmenekültem tőle a gyerekkel, semmim sem volt, egy ismerősnél laktunk három hétig. Akkor is jött apa, amint tudott. Most már azért sokkal jobb. De volt sok sírás, hányás, nem evés, kiborulás.

Azt mondod, most sokkal jobb. Mikor billentél át a holtponton?

Idén április elején a büntetőperben volt egy hét és fél órás kihallgatás. Ott végre ki tudtam mondani mindent, amit addig nem sikerült úgy, hogy a férjem ott ült bent a teremben. Azóta elmúltak a nagyon erős félelmeim. Amikor a közelembe jön, már nyugodtabban viselem. Könnyebbnek érzem magam attól, hogy hallotta az egészet, amit mondtam. A végén megkérdezte a bíró, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy ha elítélik a férjem, akkor börtönbe is mehet. Azt válaszoltam, hogy igen. Aztán megkérdezte, hogy azt szeretném-e, hogy ő börtönbe menjen. Azt válaszoltam, hogy azt szeretném, hogy igazságot szolgáltassanak. De folyamatosan kérdezte, hogy azt szeretném-e, hogy börtönbe menjen. Végül kimondtam, hogy igen, azt szeretném, hogy a bíróság ítélje el, és ha börtönbe kell mennie, menjen. Pokoli nehéz volt ezt kimondani. Azóta érzem azt, hogy kiszabadultam a hálójából. Ez egy nagy lépés volt a gyógyulás felé.

A most hétvégi végzés talán a következő lépés ebben.

Ez olyan erőt adott, amitől azt érzem, hogy mindent kibírok.

Elcsuklott a hangod... ezek örömkönnyek vagy az elmúlt évek fájdalmait tükrözik?

Mind a kettő egyszerre. Nagyon-nagyon örülök, de még nem hiszem el. Addig, ameddig nem lesz nálam Noah, nem is fogom elhinni. Meg az a sok fájdalom is benne van. Nagyon kellett az egész családunknak az új erő. Mindenkinek nehéz volt. Ez a végzés reménnyel tölt el minket, hogy mégiscsak van fény az alagút végén. Csak meghallanak minket! Szomorú, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodni, mint az éhségsztrájk. Ez az ember, a férjem, meg akart semmisíteni. Azt mondta bolond vagyok, rossz anya vagyok. Be akarta bizonyítani. Rengeteg pszichiáter és pszichológus vizsgált már meg, de ez a kísérlete elbukott. Most azt a kártyát akarja kijátszani ellenünk, hogy el fogok menekülni a gyerekkel. A bíróság előtt is kijelentettem, hogy soha semmi illegálisat nem fogok tenni, semmi olyat, amivel elveszíthetném a gyerekemet. Kizárólag a jogi utat fogom járni.

Hogyan élted meg apukád éhségsztrájkját?

Anyának és nekem nem mondta el, csak aznap reggel, amikor elkezdte. Összezuhantam. Most először sírtam el magam a gyerekem előtt. Annyit tudtam neki mondani, hogy nagypapa nem akar enni. Noah erre küldött a nagypapájának egy üzenetet: „Egyél! Mert, ha nem eszel, anya sír.” Nagyon nehéz volt az első pár nap. Apa elég szigorúan arra kért, hogy szedjem össze magam és bízzak benne. Megígérte, hogy nem fogja veszélyeztetni az életét. Nem lehetett megállítani. Iszonyúan tisztelem, óriási példaképem. Nincs még egy ilyen férfi a világon. Azt hiszem, mindenki belefogyott egy picit abba, hogy ő éhezett.

Az anyukád interjúját a wmn.hu-n milyen érzésekkel olvastad végig?

Végigsírtam. Nagyon sokat kell még beszélgetnünk, hogy mi miért történt a múltban. Mégsem ismerjük egymást annyira jól, mint gondoltuk. Talán egy sokkal közelebbi, megértőbb kapcsolatot tudunk kialakítani ennek hatására anyával. Ahogy ő is mondta, nehéz úgy együtt lennünk, hogy hibáztat a múlt miatt. Sajnos már nem tudom a múltat megváltoztatni. Most azt tudjuk tenni, hogy kielemezzük, megbeszéljük, megértjük, miért történt, ami történt, miért nem szóltam. Ennek megvannak az okai. Ezen dolgozom. Én is, ők is, külön-külön és együtt is. Ez egy hosszabb folyamat lesz. És valahol jó is, mert azt gondolom, hogy nem minden családnak adatik meg az, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz és megkapják azt az esélyt arra, hogy még jobban megértsék egymást, jobbá tegyék az életüket, a kapcsolatukat. Egy ilyen trauma nagyon sok családot szétszedett volna. A mi családunkban hihetetlen nagy erő van. Ezt a négy évet biztos, hogy nem bírtam volna ki nélkülük.

Anyukád nem tudta biztosan megmondani, honnan veszed az erőt.

A fiamból és belőlük. Főképp apuból. Hihetetlenül pozitív hatással van rám, hisz abban, hogy sikerül hazajutnunk, és  szép lehet még az életünk. Abból is sokat merítek, hogy anyukám és a testvérem idejönnek segíteni. A barátaim is támogatnak. Az, hogy a sajtóba is bekerült ez a történet, eleinte rosszul érintett. Nem szerettem kiteregetni a szennyesemet. De mostanra már eljutottam oda, hogy nincs mit szégyellenem. Már arról is képes vagyok nyíltan beszélni, hogy min mentem keresztül. Abban reménykedem, hogy akik ezt a történetet elolvassák vagy meghallgatják, tudnak belőle valamit tanulni. Akár csak annyit, hogy a családjukban közelebb kerülnek egymáshoz. Vagy észreveszik, ha bántalmazó partner mellett vannak. Célunk lett, hogy ne csak magunkon, hanem más nőkön és gyerekeken is segíthessünk.

Mit szólsz ahhoz a társadalmi összefogáshoz, ami az ügyedet kíséri?

Ez fantasztikus, nem gondoltuk volna, hogy ekkora összefogás lehetséges. Megváltozott a közvélemény, és mintha eljutott volna az emberekhez, hogy mi történik itt valójában. A családon belüli fizikai és lelki erőszak sokakat érint. Fontos megérteni, hogy nem csak az a bántalmazás, ha valakit megvernek. A külsérelmi nyomokra reagál a környezet, kiváltja az együttérzést, de a lelki terrornak nincs nyoma. Elhitetik veled, hogy semmire se vagy jó, megsemmisítenek, elszigetelnek vagy a gyerekedet használják fel ellened. Azt gondoltam magamról, hogy elég talpraesett vagyok, nyelveket beszélek, sokat éltem külföldön, azt hittem ismerem az embereket. Buborékban nőttünk föl, nem ismertük a gonoszságot, a rosszindulatot. Naivak voltunk, a testvéremmel együtt. Én nem tudtam, hogy létezik ilyen típusú ember, aki ennyi gonoszságot képes tenni a másikkal. Nem tudtam, mi történik velem. Most, hogy már kint vagyok belőle, képes vagyok összerakni a darabkákat, hogy mi zajlott valójában. Az segít, hogy beszélek róla.

Jó, hogy már vannak szavaid.

Most már készen vagyok arra, hogy sok mindenről beszéljek. A fiammal is sokat kell majd beszélgetnünk, azért, hogy megértse, mi történt. Nem lesz könnyű ezzel együtt élni. Az apja mindig az apja marad. Lépésről-lépésre kell majd mindent megbeszélnünk vele. Remélem, nem fog tovább sérülni Noah. Ami meg eddig érte, azt fel kell dolgoznunk közösen.

Hol látod magatokat öt év múlva?

Mindig arról álmodozom, hogy otthon vagyunk a házunkban, a kertünkben. Budapesten jár suliba, én ott dolgozom. Érzem az illatokat. Emlékszem mindenre. Próbálom Noah-ban is fenntartani az emlékeket. Igyekszem erős identitást adni neki, hogy francia-magyar legyen. Természetesen nem akarom az apjától elszakítani. Remélem, megtaláljuk a módját, hogy Európában élhessünk, Budapesten. Az apja akár odajöhet, akár Franciaországba. Ugyanúgy kivitelezhető lenne ez a láthatás ott is. Itt 45 perces repülőút lesz a Bora Bora–Tahiti távolság. Ott egy óra 45 perces repülőút lenne Budapest–Párizs. Ha lenne köztünk egy normális kapcsolat, és nem kellene attól tartanom, hogy hátba támad, akkor láthatná a gyerekét, amikor akarja. De nem itt tartunk. Ez még messze nincs megoldva, még mindig nem tudunk hazamenni, akár látogatóba sem. Reménykedem benne, hogy karácsonyra hazaengednek minket, csak egy kis szünetre. Látom magam előtt a kisfiam arcát, amikor hazaérünk. Szerintem az lesz életem legboldogabb pillanata a születése óta. Remélem, megadatik neki, hogy az unokatestvérek és barátok gyerekeivel megismerkedhessen. Remélem, nem áll meg itt az ügyünk, és a kormányok is megértik, hogy ez csak egy első lépés. Egy nagyon fontos első lépés.

Hatvani Csilla

Késztettünk egy összeállítást arról, hogyan ismerheted föl a családon belüli erőszakot, és hogyan tudsz segíteni, kérünk, szánj rá néhány percet ITT.

A Patríciával és fiával kapcsolatos hétfői bejelentésről ITT írtunk. A Patrícia édesanyjával készült interjúnkat ITT olvashatod, édesapja, Nyíri Iván pedig ITT ír az ügy körüli jogi helyzetről.

A fotók forrása Nyíri család/facebook.