-

Az elmúlt másfél hetem a paralimpia jegyében telt. Barátkoztam az élménnyel, hogy élőben nézhetem a versenyeket, bepillantást nyerhetek a britek hozzáállásába és interpretációjába, a magyar televíziónak köszönhetően szurkolhatok a barátaimnak, egykori csapattársaimnak, meghallgathatom a véleményüket, érzéseiket a versenyek után, és amikor megnyitom a Facebookot, paralimpiai posztokkal van tele a hírfolyamom. Nem volt nehéz megszeretni ezt a helyzetet.

Néztem az emberfeletti sportteljesítményeket, és közben vitatkoztam magammal. Próbáltam elnyomni az érzelmeket, a túláradó lelkesedést és szeretetet, visszafojtani egy olyan szintre, hogy a racionalitás is kapjon egy kis sarkot a gondolataimban.

Ki mennyit ér?

Próbáltam megérteni, felfogni, hogy azok a döntéshozók, akik szerint az olimpiai jutalmak felét éri a paralimpiai teljesítmény, mit látnak... vagy mit nem látnak, amit én nyilvánvalónak tartok. Ők tényleg nem látják ezeket az emberfeletti, fizikai törvényszerűségeket meghazudtoló teljesítményeket? Miként lehet, hogy nincs rájuk hatással? Lehet, hogy nem is nézik, csak leülnek egy tárgyalóasztalhoz, és döntéseket hoznak különböző számok alapján?

Olvastam egy interjút dr. Szabó Tündével, aki jelenleg a sportért felelős szakállamtitkár, ott ezt mondta: „szakmai hiba összehasonlítani a paralimpiát az olimpiával, hiszen míg az olimpián 205 ország, 11544 sportolója 306 aranyéremért küzd, addig a paralimpián 178 ország 4350 sportolója 526 aranyéremért".

Ezek szerint a résztvevők száma és a megnyerhető aranyérmek tekintetében kellene összemérni az eredményeket? Hosszú Katinka több jutalmat érdemelne, mint Kozák Danuta, mert úszásban sokkal több ország és versenyző érdekelt, mint a kajakban? Ám Katinka több számban is nyerhet. Akkor miként lehet őt egy lapra helyezni egy cselgáncsozóval vagy ökölvívóval, akinek egy súlycsoportja van, egyetlen megnyerhető aranyéremmel... ?

Nincs olyan matematikai képlet, arányszám vagy érték, ami alapján rangsorolni lehetne a sikert, a sportteljesítményt. Egyszerűen összehasonlíthatatlan.

Ahogy annak sincs értelme, hogy egy orvos vagy pedagógus teljesítményét mérjük egy sportolóéhoz. Nem lehet kijelenteni egyetlen emberről sem, hogy több vagy kevesebb, ha becsületes, kemény munkával ért el valamit, ami korábban teljesíthetetlennek tűnt számára. Számomra ugyanolyan bajnok, aki teljesíti az Ironmant, amire munka mellett készül fel szabadidejében, mint akinek az a hivatása, hogy sportol, tanít, gyógyít, iratokat rendez...

Nem értem, miért ismeri több ember VV Didkót, mint, mondjuk, Vereckei Zsoltot (háromszor paralimpiai bajnok úszó). Valakinek az értékrendje szerint ez teljesen igazságtalan, mások meg lerendezik azzal, hogy: „hát, ilyen a világ".

A világ tele van egyenlőtlenséggel, mi mégis az egyenlőségért küzdünk. Én például a sport területén, mert azt gondolom, az emberiség egyik mentőöve lehet.

Életmentő, sorsfordító, egészségügyi szempontból elengedhetetlen. A hétköznapi sporthoz pedig kellenek példaképek, motivációs erővel bíró, karizmatikus személyiségek, akik képesek elhitetni bárkivel, hogy nincs lehetetlen. Ők a hősök, a bajnokok, az élsportolók. Akár az olimpián, akár a paralimpián.

Mit jelent a jutalom?

Számomra a 35 millió forintos jutalomban nem a vagyoni érték a lényeg. Ez rengeteg pénz a jelenlegi magyar valóságban. Hogy egy fogyatékossággal élőnek mit jelent ez az összeg? Például garanciát arra, hogy tovább sportolhasson.

Mert a sport még mindig úri huncutság egy olyan ember számára, aki gyakorlatilag a sportlétesítmények és tömegközlekedési eszközök nagy részét nem tudja használni.

Emellett jelenleg szinte az egyetlen olyan kitörési pontot, amelyen keresztül anyagi jóllétet és minőségi életet biztosíthat magának. Jó gesztus lenne, ha az állam megemelné a jutalom összegét... vagy úgy kalkulálná ki az olimpiai jutalmazási rendszert, hogy a parasportolók is megfelelően részesülhessenek belőle...

Azt a szemléletet tükrözné, amelyben egy döntéssel kifejezésre kerül a kormány elkötelezettsége az esélyegyenlőség felé. Ahol a rendkívül összetett és sokoldalú problémahalmaznak a csúcsán – mely egyébként az akadálymentes lakások hiányától a minőségi oktatáson át a közlekedésig terjed – egy látványos, sokakat foglalkoztató elemen keresztül felvillantják, hogy:

egy fogyatékossággal élő ember ugyanolyan értékes tagja a társadalomnak, sikere ugyanúgy büszkeséget jelent az országnak, elhivatottsága, az elvégzett munka, a bejárt út ugyanolyan példaértékű, mint bármely más sportolóé.

Hisz az is ugyanolyan sportoló, aki három héttel később vett részt egy olimpiával „párhuzamos” eseményen. Vajon mi lenne a helyzet akkor, ha infrastrukturálisan meg lehetne oldani, hogy 15.000 sportoló, köztük 4500 fogyatékossággal élő ugyanazokon a helyszíneken, egy időben versenyezne? Jelenleg csupán a kommunikációs eszközökben van különbség, de ugyanaz a szervezőbizottság felel a két rendezvényért, ugyanazokon a helyszíneken zajlanak a versenyek, csak egy picit később. A két esemény nemzetközi szervezete folyamatosan kiemeli az egymás melletti, de semmiképpen nem alá-fölérendelt viszonyban létező együttműködést.

Fél kar, fél érték?

A magyar államnak mit jelent ez a különbségtétel? Mi az üzenete annak, hogy a londoni jutalmakhoz képest is csökkent az arány? Hogy nem szimplán kevesebbet ér a szemükben a fogyatékos ember, hanem egyre kevesebbet? Vajon ez hogy fér bele a 2024-es olimpiai kampányba? Ott is csak 50 százalékos idő és anyagi ráfordítással rendeznék meg a paralimpiát? Ha ez a döntés születik a fogyatékossággal élők leglátványosabb tagjaival kapcsolatban, akkor miben reménykedhetnek azok, akik szinte láthatatlanok? Honnan tudják, milyen értéke van egy ilyen sikernek, ha sosem látták, sosem tapasztalták meg?

Az olimpiát nagyon jól ismerik, ott tobzódik boldog-boldogtalan akkreditációval a nyakában. Hány állami vezető ment ki a paralimpiára, hogy megnézze: valóban ötven százalékos teljesítményt nyújtanak-e azok a versenyzők?

Hol háborgok, hol beletörődöm abba, hogy tényleg ez az uralkodó szemlélet: nincs egyenlőség. Hol vívódik bennem a kettősség, hogy lehetetlen egyéneket, teljesítményeket, eredményeket halmazként tekinteni, egységként kezelni, viszonyítási alapnak használni, másrészt pedig ott van az igény, hogy igenis szükség volna viszonyítási alapokra, tájékozódási pontokra, az egyenlőségjelre fogalmak, jelenségek, embercsoportok között.

Talán vitatkozni kellene, beszélgetni, olimpikonok, sportvezetők véleményét is meghallgatni erről a kérdésről.

Az én lelkemben most csak nagy, piros fénnyel villog az „igazságtalanság” tábla. Tudom, hogy sosem lesz igazság a világban, de a létnek talán épp az az egyik értelme, hogy örök hittel küzdünk érte. Ki-ki a maga területén.

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk forrása: Magyar Paralimpiai Csapat hivatalos Facebook oldala