-

Két hete olvastam Szofi írását, aki elkeseredetten számolt be fiai kajakpályafutásáról. Már akkor felszaladt a szemöldököm, de pár napja, amikor lesétáltam a telepre, beültem a kedvenc hajómba az egyik legjobb barátommal, és újra vízre szálltam, eszembe jutott megint ez a cikk, és akkor elhatároztam, hogy nem hagyhatom szó nélkül.

Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenhol van vagy volt így, de szeretném a sötét felhőket egy kicsit elkergetni az égről. (Hiszen mindenkinek az a jó, ha süt a nap, nem fúj a szél, a víz is tükörsima, pláne, ha épp egy labilis kajakban ülsz.) Szögezzük le, belőlem nem lett élsportoló – elkötelezettség hiánya, lustaság –, de életem egy meghatározó részét lent töltöttem a telepen. Kajakos voltam, és a szívem a mai napig a lapátot fogja.

A mi egyesületünkben sem a megalázás, sem a megszégyenítés nem volt divat, és intézményes gyűlöletkeltéssel sem találkoztam soha. Nálunk ugyan nem volt kenus szakosztály, de fel sem merült senkiben, hogy egy-egy versenyen csak azért ne menjen lepacsizni a másikkal, mert az térdel, és nem ül a hajóban. Az pedig, hogy a kajakosok azzal viccelődnek, hogy „fél lapát, fél ész”, szerintem senki sem veszi komolyan. Úgy, ahogy a mellettünk elhaladó evezősök sem sértődtek meg soha, ha megkérdeztük tőlük, hogy miért is ülnek fordítva a hajóban. Gyerekek voltunk, viccelődtünk és nevettünk együtt. Egy-egy versenyen pedig az ellenfeleinkkel beszélgettünk a futamok előtt, mert örültünk neki, hogy ilyenkor tudunk találkozni a másikkal.

Soha nem utáltunk senkit, soha nem neveltek minket arra, hogy utáljuk a másikat, csak azért, mert az máshol sportol. A sport iránti szeretet közös, és ez mindent felülírt.

Ami pedig az intézményesített szívatást illeti... Könyörgök, ez mindenhol jelen van, ahol több kiskamasz egy helyen tartózkodik, és nem a sport teszi ezt, hanem az emberi természet! (Tegye fel a kezét az, aki nem találkozott ezzel az iskolában vagy a játszótéren!) Nem tagadom, nálunk is akadtak ilyen esetek, de most itt vagyunk, többé-kevésbé sikeresen felnőttünk, és nevetve gondolunk vissza azokra a helyzetekre, amikor „megszívattak” minket.

Miért éreztem azt, hogy mindenképp reagálnom kell Szofi levelére? Azért, mert nem szabad csak a negatív oldalát nézni a történetnek, és meg szerettem volna mutatni, hogy mennyivel több lettem a kajakozástól, az edzőimtől, a társaimtól.

És, hogy én mit köszönhetek a kajakos múltamnak? Mindent. Életem legszebb éveit, a barátaimat, a céljaimat, a küzdeni tudásomat, az akaraterőmet, a becsületességemet, a sport iránti szeretetemet. A legviccesebb történeteket, a felejthetetlen edzőtáborokat, a legmozgalmasabb és leggondtalanabb pillanatokat. Ki gondolta volna tíz éve, hogy már nem csak lekummantom a szigetköröket, hanem minden nap kettőt is futok belőle? Hogy a sport ennyire meghatározó lesz az életemben? Azt, hogy az akkori legjobb barátaim – legyenek akár Budapesten vagy Londonban – a mai napig mellettem állnak? Hogy a tisztesség, erőteljes értékrend, a tiszta verseny mindennél fontosabb lesz számomra? És ezekért nem tudok elég hálás lenni.

Köszönöm az edzőimnek a rengeteg türelmet, kitartást, és legfőképpen azt, hogy embert faragtak belőlem.

Köszönöm, hogy ha fekete felhős időkben visszagondolok ezekre a percekre, akkor a lelkemben rögtön kisüt a nap.

Sas Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Corepics VOF