-

Aztán meg mindig jön valami... vagy valaki.

Mert például vannak az önkéntesek, akik szintén jönnek.

Egy gyermekotthonban dolgozom.

Az önkéntesség jó.

Sok vele a meló, de jó.

Nagyon érdekes volt, amikor egy éve idekerültem, hogy mennyire hasznos az önkéntesség, ráadásul milyen sok formában.

Ahonnan jöttem, a nagyon vidéki gyermekotthonból, ott az volt az önkéntesség, mármint a kötelező, középiskolában teljesítendő, hogy néha jött Valakinek az Ismerőse.

A Valaki előtte telefonált.

Aztán megérkezett az Ismerős.

- Kiss Peti vagyok, ... (behelyettesíthető: apukám, anyukám, keresztanyám, a főnököd főnöke) telefonált már, szóval, volna ez a kötelező önkéntesség, erre nekem most sajnos végképp nincs időm, mert eleve az érettségi, ugye, meg a szalagavató próbák, különóra, hogy is gondolják? Szóval … (behelyettesíthető: apukám, anyukám, keresztanyám, a főnököd főnöke) mondta, hogy, öööö, aláírnád?

Volt, aki csak beküldte a papírt.

Itt nem ez van.

És ez nagyon szuper.

Mert az önkéntesség jó.

Nagyon sok szervezést igényel, hogy jól menjen, sokszor nem értik a friss önkéntesek, hogy miért nem jó a bújócska-fogócska egymás nyakában bent a csoportban, pont azzal a három gyerekkel. De aztán kénytelenek rájönni. És általában valóban elismerik, hogy nem kellett volna.

Mert ezek a gyerekek kurvára fel tudnak pörögni. Amit aztán ők nem tudnak kezelni.

Vannak viszont értetlenek, akik nem látják be, hogy a nevelés, amit itt csinálunk, egy folyamat, ugyanakkor van egy megszokott életünk a csoportban, és amikor ők elmennek átszellemülten, mi maradunk.

Itt mindennek oka van, és nem véletlenül van néha nem annyira szépnapot hangulat.

A vendégség jó dolog, de aztán mosogatni kell.

Meg kell érteni, hogy kiabálás is van, és olyan is, aki nem jöhet ki a szobájából, az udvarra meg főleg.

El kell fogadni, hogy itt tudatosan zajlanak a dolgok, mert akarunk valamit, és az nem megy zacskó cukrokkal.

Az önkéntesség nagyon jó dolog.

Mert persze muszáj ezt látni, egy gyermekotthont, muszáj ezt átélni.

Középiskolásként, fiatal egyetemistaként, könyvelőként, banki alkalmazottként, házasság előtt, szülés után.

Van, aki egy éve jár. Egy gyerekhez, segít neki a tanulásban... meg egyáltalán.

Szeretik egymást.

Van, aki nyugdíjas, öröm nézni, ahogy a kamaszokkal nyomja a matekot, és sokszor harcol, de elszánt.

Vannak, akik rendszeresen mesét mondanak.

Van, aki focizni tanítja a nagyobbakat, és gyúr velük egy kicsit.

Vannak, akik egyszer csak megjelennek, és virágot, fát ültetnek a gyerekekkel.

Sok jó van. És ezek A jók.

Nagyon fontos viszont, hogy vigyázni kell a valahogy, valamiért kialakult küldetéstudattal, miszerint: én majd jól megmentem ezeket a gyerekeket.

Ez nem ilyen egyszerű.

A gyermekotthonban élők (legalább) érzelmileg  sérült gyerekek.

Nagyon.

A sajnálattal semmire sem mennek.

A sajnálatot, szánalmat nagyon ismerik.

Utálják.

Kihasználják.

Már a kicsik is, a nagyok meg főleg.

Én értem ezeket a gyerekeket.

Azok, akik így közelítenek, vesztésre vannak ítélve.

Mert aztán nem értik, mi történt, mert egyáltalán, de egyáltalán nem ismerik a gyereket.

Csak azt látják, hogy milyen szegény, szerencsétlen, ugyanakkor mennyire jóvágású, és annyira magamhoz venném… aki aztán elzavar a fenébe.

Illetve a kurva anyámba.

Én meg csak fogom a fejem, hogy megmondtam előre.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/