-

Előszó

Három és fél éve vagyok önkéntese az UNICEF-nek, az elmúlt két évben jószolgálati nagykövetként. És büszke vagyok azokra a programokra, amelyeket a magyar gyerekekkel, a magyar gyerekeknek a szervezettel közösen végzek. Ezek elsősorban az UNICEF edukációs programjai. Például a rendkívül népszerű Ébresztő-óra!, amellyel a magyar iskolákat járjuk második éve, a Zinka és Hugó - A rejtélyes üzenet című mesekönyv, amely játékosan, mesével érzékenyíti és tanítja a gyerekeket egymás tiszteletére, elfogadására, a HelpAPP, amely egy szuper és ingyenes telefonos applikáció, vagy épp egy hamarosan induló újabb, immár nemzetközi oktatási kampány. Miután erre fizikailag is képtelen lennék, természetesen nem veszek részt az UNICEF napi munkájában, és minden egyes programjában, hiszen egy jószolgálati nagykövetnek nem is ez a feladata, sem külföldön, sem itthon.

Ahogy a tavalyi, úgy az idei 1 %-os kampány filmjeit is ugyanakkor láttam először, mint a nagyközönség.

Ismerem az UNICEF-nél dolgozó magyar kollégákat, mindenkit biztosíthatok róla, hogy egyikük sem férfi- vagy apagyűlölő. A céljuk – amelynek megvalósításához egy marketingügynökséget hívtak segítségül – az volt, hogy az óriási „médiazajban" kiáltsanak egy nagyot, és felhívják a figyelmet arra, hogy baj van. Hogy a magyar rendőrség és bíróságok adatai szerint itthon évente 15,000 gyerek válik erőszakos bűncselekmények áldozatává, amit a hallgatás, a tabusítás nem tesz meg nem történtté. Kommunikációs szakemberként és magánemberként egyaránt azt gondolom, hogy ez a kiáltás nem sikerült jól, az üzenetek kivitelezésénél hibát követett el a magyar UNICEF. Ebből – szerintem – tanulni kell. Én a magam részéről borzasztóan sajnálom, hogy ezek a videók gyerekek szeme elé kerültek, és hogy sokakban rossz érzést keltettek. És azt is borzasztóan sajnálom, hogy az elmúlt két hét gigantikus ordítóversenyében a fő üzenet elveszni látszik, miszerint: a gyermekbántalmazás létezik, és annak (férfi és női) elkövetői leggyakrabban családi-baráti-ismerősi körből kerülnek ki. Erről pedig beszélni kell.

Ez a botrány árt azoknak, akiken az UNICEF segíteni szeretne, árt az UNICEF-nek magának, árt azoknak, akik segíteni szeretnének, és árt a szervezet összes többi, igenis fontos és nagyon hasznos programjának, amibe a munkatársak beleteszik szívüket-lelküket.

A kialakult helyzetet nem én vagyok jogosult megoldani. Azt viszont remélem, hogy mihamarabb lesz egy mindenki számára megnyugtató megoldás, mert az ügy, és főleg a gyerekek megérdemlik.

Most pedig, kérem, olvassátok el szerzőnk, dr. Gyurkó Szilvi véleményét, aki hozzám hasonlóan szintén nem vett részt ebben a kampányban, de ismeri az ügy szereplőit.

D. Tóth Kriszta

-

Majdnem három éven keresztül voltam felelős az UNICEF magyarországi gyerekjogi programjaiért. A jövő hónapban lesz két éve, hogy kiléptem, de mind a mai napig együtt dolgozom sok kollégával, akik közül jó páran a barátaimmá váltak. A helyemet egy remek gyerekjogi szakember vette át, akit emberként és barátként is nagyra tartok. Úgyhogy komolyan megérintett, amikor először azt olvastam, hogy az UNICEF gyerekbántalmazásról szóló kampányfilmje vállalhatatlan. Az elmúlt napokban egymást érték a riportok és tudósítások. Pro és kontra érvek, ezeket egyre nehezebb szívvel olvastam, féltve a barátomat, akit személyében is megtámadtak, és aggódva az ügyért, amit sok-sok kollégával együtt nagyon fontosnak tartok:

hogy a gyerekekkel szembeni erőszak problémája és a gyerekek védelmének sanyarú helyzete ne legyen többé tabu.

Ahogyan a magyar sajtó egy része reagált az UNICEF kampányfilmjeire, az sokban emlékeztetett egy olyan szülő reakciójára, aki nem érzi, hogy mi a különbség aközött, ha azt mondja a gyerekének: „nem szeretem, hogy rendetlen a szobád”... vagy ha azt: „nem szeretlek, mert rendetlen a szobád”.

Az UNICEF-et és az ott dolgozó minden embert egy pillanat alatt minősíteni kezdték, állítva, hogy „mindenkinek elment az esze”, meg hogy „elgurult a gyógyszerük”.

Nem arról indult vita, hogy ezek a kampányvideók mit képviselnek, hogyan közelítenek meg egy problémát, milyen kommunikációs eszközökkel operálnak, hanem az egész szervezet szakmai hitelességét kérdőjelezték meg.

Miközben minden kampánynak legalább három eleme van: a szakmai, a pénzügyi és a kommunikációs. Lehet egy kampány rettentő korrekt, szakmailag megalapozott és hiteles, de tökéletesen értelmetlen, mert senki nem figyel oda rá. S így pénzügyileg is kudarc, mert nem sikerül egy jó ügyre elég forrást gyűjteni. Aztán persze lehet jó és figyelemfelkeltő egy kampány, de szakmailag nem helytálló. Ahogyan az is előfordulhat, hogy minden rendben van, csak rossz kommunikációs csatornát választottak az üzenet eljuttatásához.

Véleményem szerint az UNICEF mindhárom területen követett el hibákat, amikor emellett a kampány mellett döntött, és ezt ilyen formában valósította meg.

Igen. Jobban át kellett volna gondolni, hogy a gyerekbántalmazás milyen formáit és hogyan akarják bemutatni, ahogyan azt is, hogy ma Magyarországon (akár az irónia eszközével) üzenhetjük-e azt, hogy a gyerekeknek magukat kell megvédeni ha bántalmazzák őket. És persze azt is érdemes lett volna végiggondolni, hogy a (bár gyerekszereplőkkel forgatott, de felnőtteknek szóló) videókat gyerekfilmek előtt akarják-e vetíteni a mozikban.

De az, hogy követtek el hibákat vajon azt jelenti, hogy az UNICEF-ben dolgozóknak elment az eszük? Vagy azt, hogy az UNICEF-esek férfigyűlölők és apaellenesek, mert a kampányvideókban bemutatott történetekben férfiak a bántalmazók? Vagy azt, hogy a gyerekbántalmazás igazából nem probléma, mert a gyerekek úgyis szólnak, ha baj van, és segítséget kérnek?

Nem. Ezek egyikét sem jelenti az UNICEF kampánya. Viszont a körülötte kialakult botrány nagyon jól mutatja, hogy

ma Magyarországon nem vitakultúra van, hanem ordítóverseny, ahol aki hangosabban kiabál, az azt hiheti, hogy neki van igaza. Ahol nagyon kevés az érv, de rengeteg a minősítés.

Ahol nem az a győzelem, ha valaki önmagát győzi le, kiáll és elismeri, hogy hibázott, de kész ebből tanulni.

Az UNICEF az egyik legfontosabb gyerekjogi szervezet Magyarországon, mert – a sok évtizedes működésnek, a felhalmozott tudásnak és a nemzetközi kapcsolatrendszernek hála – elképesztő hatása van annak, ha az UNICEF valamilyen témát felkarol. Ha az UNICEF a gyerekbántalmazás, a gyerekekkel szembeni erőszak ügyében felemeli a hangját, az igenis sokat jelent. Viszont egyáltalán nem evidens, hogy ezt kell tennie.

Az UNICEF ugyanis alapvetően nem a magyar gyerekek védelmére jött létre.

Az ENSZ a II. világháború után alapította azért, mert a harcokat követő éhező, beteg, veszélyeztetett vagy szülő nélkül maradt gyerekek tömegei számára védelmet akart biztosítani. Mind a mai napig ez a szervezet elsődleges célja: a nullától ötéves korú gyerekek életben maradásának biztosítása a világon mindenhol. Mivel Magyarországon a védőoltások, az egészségügyi ellátás minősége, a tiszta ivóvízhez való hozzáférés általában biztosított, ezért az UNICEF számára Magyarország nem „célterület”.

Itthon adománygyűjtési tevékenységet folytatnak elsősorban: pénzt kérnek tőlünk, tőletek, azért, hogy kiküldjék az UNICEF központjába, ahol eldöntik, hogy abból a pénzből védőoltást vesznek-e Nepálban vagy ivóvíztisztító tablettát Dél-Szudánban, esetleg iskolát hoznak létre a Fülöp-szigeteken vagy egy török menekülttáborban.

Magyarországon a szervezet az éves költségvetésének maximum öt százalékát költheti el gyerekjogi programokra, és ebbe beletartozik azoknak a fizetése is, akik a szervezeten belül az általános gyerekjogi feladatokat ellátják.

Az UNICEF genfi központjából senki nem fogja a magyar kollégákat arra ösztönözni, hogy minél több helyi program legyen (legalábbis az én időmben így volt). Ez a magyar bizottság saját döntése. Szerintem fontos döntés. És jó. Ami mellett nagyon remélem, hogy kitartanak ezek után is. Ahogyan azt is nagyon remélem, hogy ennek a botránynak az lesz a végeredménye, hogy olyan alapüzenetek, mint hogy a „gyerekbántalmazás létezik”,  és hogy a „gyerekek nagyon sokszor magukra maradnak ezzel, és sehonnan nem kapnak segítséget” valahol mégis átmennek.

Dr. Gyurkó Szilvia

fotó: UNICEF Magyar Bizottság