-

Legutóbbi WMN-es írásomat nem legyintve, és nem is nagymamásan: ez van, ezt kell szeretni-sóhajjal fújtam ki magamból. Sőt! Épp azzal céllal, hogy felhívjam rá a figyelmet: bár tényleg ez van, nem kell szeretnünk. Többet mondok. Nemcsak hogy szeretnünk nem kell, hanem föl kéne végre rúgnunk, ki kéne öntenünk, egyenesen bele a kukába.

Igen, ez Magyarország, nem Amerika. Magyarország. Csodálatos hely, gyönyörű nyelvvel, gazdag természeti adottságokkal, ahol annyi, de annyi okos, tehetséges és jólelkű ember él. Csak egy dolog hiányzik belőlünk: az összetartás.

Legutóbbi írásomra rengeteg hozzászólás érkezett, köztük persze fagyosak és szívmelengetők egyaránt. És olyan megjegyzést is kaptam, amelyik azt rótta fel nekem: oké, rendjén van a ténymegállapítás, hogy ez így nem jó, de hol marad a receptúra, hol marad az útmutatás, hogy mégis mit tehetnénk. Nincs receptúrám. Szinte semmire. Csak véleményem van, az is megosztó.

Harmincnégy vagyok, de már annyiszor, annyiszor álltam fel asztaltól úgy, hogy mindenki, akivel egy tányérból ettük a moslékot, azt mondta, álljak fel, köpjem ki a méltatlan falatot, és ő követ. Sosem követett senki. És én ezért sosem tudtam teljes szívemből haragudni. De nem is voltam hajlandó arra a következtetésre jutni, hogy nem érdemes felállni. Mert minden, minden nyomorult koppanás után egészségesebben álltam fel. (Igen, igen, most lehet azon viccelődni, hogy talán eredetileg voltam totálkáros. De azt hiszem, nem...)

Nézzetek csak körbe, gondoljátok végig eddigi pályafutásotokat, életeteket: hányszor szembesültetek ezalatt azzal, hogy valakit méltatlanul bántanak mellettetek, minden indoklás nélkül elbocsátanak, földönfutóvá tesznek… hányszor éreztétek azt, hogy bárcsak segíthetnék! Bárcsak kiállhatnék mellette! Bárcsak ne bénítana meg a következményektől való félelem! Vagy hányszor szenvedtetek akár ti magatok a méltatlan bánásmódtól, és kívántátok, hogy bárcsak biztosan tudnátok, hogy ha ellenálltok, nem lesztek egyedül. Ugye, sokszor?

Higgyétek el, nagyon messze vagyok a biztos megélhetéstől, nincsenek millióim, de még csak százezreim se. Tíz évvel ezelőtt nulla forinttal jöttem Pestre, a szüleimtől nem kértem soha, nem választottam gazdag férjet csak azért, hogy az elrontott műköröm legyen a legnagyobb problémám. Higgyétek el azt is, nem arra akarlak rávenni titeket, hogy viselkedjetek úgy, mint egy forró fejű csitri, és játsszátok a forradalmárt ha kell, ha nem. Valójában semmire sem akarlak rávenni titeket.

Csak azt szeretném, ha értenétek, ha értenénk, hogy

igenis vannak helyzetek, amikor létbizonytalanság, kockázat, mások megvetése ide vagy oda, muszáj odaállni valaki mellé, akit igazságtalanság ért. Miért? Mert csak ez az egy út van.

Azt hiszitek, én nem tudom, hogy kell „biztonságosan” élni? Azt hiszitek, nem tudom, hogy kell sunyítani egy életen át? De tudom. Csak nem akarok így élni. És nem azért, mert hős vagyok. Hanem, mert elkövettem már ezt a bűnt, és ma is szégyellem magam miatta.

Mert lehet, hogy aki mer, azt súlyos ütések érik, de a gyávaság biztos, hogy egy életre meggörbíti a gerincet.

És még valamiért. Ez talán minden patetikus célkitűzésnél fontosabb: azért, mert szeretném magam biztonságban érezni. Szeretném azt érezni, hogy ha nemet mondok az igazságtalanságra, akkor nem maradok egyedül. Hogy lesznek, akik mögém állnak. Mert hiszem, hogy a hallgatással megvásárolt pillanatnyi biztonság csak illúzió. Mert hiszem, hogy mindenki, aki tétlenül nézi, amint másokkal méltatlanul bánnak, az némaságával legitimizálja a méltatlanságot. És mert hiszem, hogy a létbiztonság elsősorban nem anyagi, hanem erkölcsi kérdés.

Kormos Anett

Illusztráció - Delacroix: A Szabadság vezeti a népet (Forrás: Wikipédia)