„Tart attól, hogy felnőttként is mindig úgy kell majd elsétálnia egy bolt előtt, hogy ami megtetszik neki, az sose lehet az övé” – Zoli története
A cél tiszta, ám az odáig vezető út sokkal göröngyösebb.
A cél tiszta, ám az odáig vezető út sokkal göröngyösebb.
A gyermekotthonba való második bekerülés talán még fájdalmasabb és keserűbb, mint az első, hiába ismeri már a gyerek a környezetet és a nevelőket, állítja olvasónk, aki szakmabeli.
Bár azt mondhatnánk, hogy a traumák nem öröklődnek. Bárcsak ez lenne az igazság.
„Az én anyám meghalt tüdőrákban” – mondogatta a kisfiú időnként, majd mintha mi sem történt volna, folytatta tovább a mesélést a délutánjáról, a játékairól, az álmairól. De vajon mit akart ezzel üzenni?
Egy fiú, akinek a saját apja tette tönkre örökre az életét.
Az állami gondozásban élő gyerekek gyakorta válnak szexuális ragadozók prédájává. A nevelők pedig sokszor szinte tehetetlenek. Erről írt a rendszert belülről jól ismerő vendégszerzőnk:
Igaz történet egy kislányról, aki azt érzi, ő senkinek nem kell.
„A tárgyak csak úgy elkopnak a kezében, bármi legyen az. Könyv, kisautó, ceruzák, tolltartó, buborékfújó, szélforgó, mindegy, addig piszkálgatja, tépegeti, csavargatja, amíg minden széthull darabjaira, aztán részenként elszotyogtat belőle itt-ott. Mintha pont őbelőle is így hullanának ki darabkák, napra nap.”
Az ír csecsemőotthonok gyomorforgató képe számokban: 5 évnyi vizsgálat. 76 évnyi szenvedés. 3000 oldalnyi vád. 798 halálozást bizonyító irat. 0 temetési bizonyítvány.
Közös élményekkel azért, hogy a gyermekotthonban élők egy kicsit elszökhessenek a traumák, a bezártság és a bizonytalanság világából, és amelyek a későbbi kihívásokkal szemben is ellenállóbbakká tehetik őket.