Legyen elég a rendszerszintű hazudozásból, mert aki elszenvedi, rommá sérül, aki űzi, annak pedig a személyiségét formálja át a felismerhetetlenségig, állítja szerzőnk, aki bőven elég mismásolást tapasztalt a környezetében és a saját életében is.
Múlt héten egy érdi tinédzser fiú azt állította a rendőrségen, a barátnőjét két férfi elrabolta, és egy gyárépületben megerőszakolta. A vizsgálat tisztázta, hogy a történet nem igaz. Kiderült, hogy a fiatalok találták ki, kvázi fedősztoriként a saját együttlétükhöz. Ha ritkán is, de előfordul efféle, hamis vádas-megerőszakolós eset is. Mi következik ebből – és mi: NEM?
„Az időzítés… az megbocsáthatatlan” – morogta apám a konyhában, amikor a lába előtt zokogtam.
Téged melyik ütött leginkább szíven (talán mert épp magadra ismertél benne)?
„És ha már titkok: valójában többször keresnek az emberek a neten pornót, mint időjárás-jelentést.”
Vagy mégis?
Mikor „kell” hazudni? Lehet indokolt magyarázata a füllentésnek?
Hiába a nagy család, a szerető férj, ha a másik oldalon ott van a perzselő lepedő és a gátlástalan ölelés.
Akarod tudni, hogy szereznek italt, és hogyan jutnak be oda, ahova elvben nem volna szabad nekik az életkoruk miatt? Egy tizenhat éves kamasz mindent elmondott az anyjának.
Kell beszélni a politikáról... vagy nem?