„Nekem pont matekérettségi reggelén jött meg, és hiába vettem be egy erősebb fájdalomcsillapítót, muszáj volt kimennem a vécére. Vagy egy órán át hánytam és ment a hasam, majd az iskolaorvos benyomott két injekciót, és visszaültettek a terembe, hogy csináljam a feladatokat. Így sajnos csak kettes jött össze.”
„Nem hisznek nekünk, mert férfiak, és nem élték át, vagy mert nők, és nekik nem fájt annyira a hasuk, mint nekünk. Vagy – és ami talán a legszomorúbb – megszokták, hogy normális megtagadni a diákoktól a méltóságukat.”
Nem is hinnéd, mennyi minden elárul a testtartásod – a testi bajokon túl a lelkieket is.
Amikor a lányod képtelen visszatalálni hozzád. Nem tudja az utat, mert saját magát sem találja.
Addig kellene feltenni a legfontosabb kérdéseket a másiknak, amíg él. Novella. De az érzés valóságos.
„Néha olyan mélyre jutok a hitetlenségben, hogy kiállnék az út közepére és ordítanék, hogy segítsen valaki, jöjjön, magyarázza meg, értesse meg velem, hogy kell jól hinni, hogy kell hinni, miben tudok ilyenkor bízni. Bárki, valaki?!”
Egész lényével a haldoklók mellett állt – Polcz Alaine ma lenne 97 éves
Katasztrófaturizmus. Mindig másokkal történik. Mindig másokkal történik?
Ha elolvasod ezt a könyvet, lehet, hogy rádöbbensz, mennyire könnyű is az életed, és hirtelen értékelni tudod azt, amid van.
Van, akit a kívülállóság érzése egy életen át elkísér. És nem bánja…