Noela Rukundo esete a bizonyíték rá, hogy a leghajmeresztőbb dolgok is megtörténhetnek a való világban, a nő ugyanis azon kevesek egyike, aki élve ment el a saját temetésére.
Normális-e, hogy egyik pillanatban letargiában vagyok, aztán jobb a kedvem? Szabad-e néha nevetni, új ruhát vásárolni, barátokkal találkozni? Ki kell-e menni a temetőbe mindennap, vagy a mama akkor is tudja majd, hogy rá gondolok, ha ezt otthon csinálom? Ér-e haragudni mindenkire, akinek él a nagymamája?
„Régen a szüléseknél és az utolsó leheletnél is együtt volt a család, kicsik, nagyok, idősek. Ma az ilyesmit sokan barbár hókuszpókusznak tekintik” – Szabó Anna Eszter és pszichológus édesanyja, Kazimir Ágnes, ezúttal II. Erzsébet királynő halála kapcsán az élet végéhez fűződő viszonyunkról, a tradíciókról és a gyerekek bevonásáról beszélgettek.
Kégl Ági jelenti Angliából, mi történik ma, II. Erzsébet temetése napján:
Hamvainkból ma már akár bakelitlemez is készülhet, a környezettudatosság jegyében pedig egészen elképesztő temetkezési módokat is választhatunk!
Hogyan változtak a halállal kapcsolatos rituáléink? Miért olyan nehéz még mindig szembenéznünk vele? És mit tehetünk, hogy elfogadhatóbbá tegyük a tényt: az életünk bizony véges? Egyebek mellett ezeket a kérdéseket járja körbe az HBO MAX tabudöntő dokumentumfilmje.
Semmi sem úgy van, ahogy a gyászról szóló könyvekben írják.
„Tudom, hogy a szülés fájdalommal jár, de alapesetben a végén ott van a boldogság… Egy anyának, aki a halott babáját próbálja világra hozni, mi a jutalma? Hogy nem darabokban szedik ki a gyerekét?”
Nem kell hazudni a gyászolónak.
„Az ember imádja szagolni az anyját, visszabújni belé – bárcsak lehetett volna jóval többször.” Szentesi Éva gyásznaplója ezen a héten: