December huszadika van. Karácsony hete. Tegnap tartottuk a WMN évzáró buliját. A padlón fekszem a szerkesztőségben. Rajtam egy három mérettel nagyobb, kötött pulcsi. Direkt vettem ekkorát. Ezt szeretem. Elrejti a pici hájat, ami még maradt. Meg meleg is. Borcsa szerint úgy nézek ki benne, mint egy krumpliszsák.

D. Tóth a gépe fölött kornyadozik, közben nem felejt el csesztetni sem: 

– Írd már meg azt a cikket! Kelj fel a földről! (de azért előtte még lefotóz, naná...)
– Olyan jó hideg van itt lent. Baromira fűt az a kurva kályha.
– Jól van, lecsavarom – és már gurul is oda a kis irodai székével.

A karácsonyra gondolok, az ajándékokra. Nem azokra, amiket én fogok kapni, hanem amiket adni akarok azoknak, akiket nagyon szeretek.

Felnőttem, azt hiszem. Semmi olyan nincs a boltokban, amit most jobban kívánnék egy repjegynél Kaliforniába. De ez nem az a Kalifornia, ami az óceán másik oldalán van. Ez egy másik. Egy álom.

Ebben az álomban pedig az emberek dugóban ülnek, de nem olyan idegesek, mint idehaza. Nem dudálnak, és nem üvöltenek egymással, senki nyakán nem feszülnek meg az izmok. Hanem inkább kipattannak az autóikból. Táncolnak. Kocsitetőre fel, dobban a láb, pompás mozdulatok, csinos szoknyák, helyes pasik. Aranyos kisgyerek, hopp, az egyik ott én vagyok, én is lehetnék. Énekelnek is. Így kezdődik az álmom a padlón, a hidegben.

És pont így képzeltem el az életem is, hogy egy girlandos musicalben élek. De nem művirágos girlandban, hanem igaziban. A valóságban, de mégsem olyan valóságban, amiben bármi megtörténhet. Ahol megismerek egy Ryan Gosling kinézetű srácot, aki kurvaanyázik mögöttem az autóban, én meg bemutatok neki, de aztán meglátom, mennyire helyes, és mosolygok, de már késő lesz, mert bepöccen és továbbhajt. Majd aztán megint találkozunk, és megint, és harmadikra leesik, hogy ez már tutira nem lehet véletlen. Megismerkedünk, randizunk, azt gondoljuk, nem is illünk össze. Ilyeneket mondok D. Tóth-nak meg Nováknak a telefonba, hogy ez a pali dögunalmas, de aztán valami felülírja bennem az elhamarkodott kijelentést, és belezúgok. Meg ő is belém, ugyanabban az ütemben, senki nem siettet semmit. 

Egy napon azt veszem észre, hogy dudál a ház előtt, egy marha klassz kocsiban ül, és most még jobban hasonlít Goslingra. Én tudok énekelni, csápolunk egy koncerten, felugrálunk a padra, amikor sétálunk haza, és kurva jó minden, nem gondolunk arra, hogy milyen lesz majd két év múlva, hogy lesznek-e problémáink, vagy összeveszünk-e valami máson, csak élünk, énekelünk, a nap mindig süt, mert Kaliforniában vagyunk.

Itt karácsonykor se esik. Semmi.

Aztán megint érzem a hideget, még mindig a padlón fekszem. Jött egy cikk a mailemre éjszaka. Berlinből. Anna tudósított bennünket a terrorról és ártatlanok haláláról. A szalagcímek üvöltenek, a kommentelők egymást anyázzák. Európa végét kiáltják. A Mammut elé kivonul a TEK. Mindenki retteg. Én nem félek. Ha meg kell halni, akkor meg kell halni. (A terror amúgy is jobb, mint a rák. Az legalább gyorsan történik.)

De mi lesz a többiekkel? Mi lesz a húgaimmal meg az öcsémmel? Az anyámmal, D. Tóth-tal, Novákkal meg Borcsával, akik annyira szeretnek élni, meg nekik gyerekeik vannak.

Nekem csak egy álmom van... Ryan Goslingról... meg Kaliforniáról. Aminek a végén kiderül, hogy talán lehetett volna másképp. 

Szentesi Éva

Képek: Kaliforniai álom/La La Land (Gilbert Films, 2016, Rendezte: Damien Chazelle)