-

1. „Az a szörnyű érzésem támadt, hogy már az első nap elkúrom…”

Nos, igen. Vannak azok a ritka, ámde felejthetetlen pillanatok, amikor az ember lánya annyira igyekszik jó benyomást tenni a vele szemben állóra (aki általában férfi), hogy a nagy igyekezetben – biztos, ami biztos – elszúr mindent, amit lehet. Én a magam részéről, most nem számolnám össze, hányszor történt velem ilyen, maradjunk annyiban, hogy sokszor. Mindenesetre, Natalie kezdeti bénázását egyfelől a kárörvendők nyugalmával szokásom szemlélni (végre nem én égek, ugye), másfelől meg abban bízom, hogyha nem is egy sármos politikus, de valami kedves srác egyszer belezúg a bénázásomba (nem).

2. „Boldog karácsonyt, Sarah! Boldog karácsonyt, Karl!”

Van olyan, hogy az embernek megszakad a szíve egy be nem teljesült szerelem miatt. Még akkor is megeshet ilyen, ha történetesen egy fiktív szerelemről van szó. Ott van például Sarah és Karl, a rejtélyes építész. A tökéletesnek tűnő első „randi”, amit mindenestül tönkretesznek a szűnni nem akaró telefonhívások. És egy idő után rájön az ember, hogy ebből bizony nem lesz semmi. A pontot az teszi fel az i-re, amikor a kihalt irodában már csak Sarah dolgozik, a White Chirstmast hallgatja Otis Reddingtől, és Karl odalép az asztalához, hogy boldog karácsonyt kívánjon neki. Hát... ott egy kicsit mindenki belehal, aki érezte már úgy, hogy ez az egész szerelem-ügy, máskor, máshol összejöhetett volna.

3. „Jump, for my love…!”

A Hugh Grant-féle pasikkal az a helyzet, hogy vagy megpróbálják kellő humorral, öniróniával kezelni azt a tényt, hogy öregszenek, vagy nincs mese, roppant kínossá válnak. Nekem ő ebből a szempontból még mindig határeset, de azt egyszerűen imádom, ahogy az ominózus táncolós jelenetben bohócot csinál magából. Amikor először láttuk ezt a filmet a legjobb barátnőmmel, legalább tízszer tekertünk vissza ide, különös tekintettel arra a zseniális momentumra, mikor meglátva a személyi titkárát, megtorpan: „Mary! Gondolkodtam! Áttehetnénk a japán nagykövetet holnap négyre?” Hibátlan!

4. „Számomra te tökéletes vagy…”

Az a helyzet, hogy az ominózus táblás jelenethez nagyon nehezen tudnék bármit hozzáfűzni. Ott van Mark, ez a helyes, kedves srác, aki a tőle telhető legundokabb módon próbál viselkedni a legjobb barátja feleségével azért, mert fülig szerelmes Juliet-be. Önmagában már ezért megszakad a szívem, hiszen a reménytelen szerelmesekkel végtelenül együttérző tudok lenni, aztán jön a táblákra írt szerelmi vallomással, amire nem vár választ, csak szeretné közölni, hogy ő mit érez. Vannak ilyen pillanatok az életben, amikor az ember tudja, hogy lényegében vesztes csatába indul, mégsem kell vert sereg módjára távoznia. Mert talán lehet így is. Őszintén, nem megbántva a másikat. Legalábbis nagyon bízom benne.

5. „Úgy néz ki, mint egy halott baba ujja”

Colin (God of Sex – ahogy ő fogalmaz magáról) afféle lelki társam, ugyanis hozzá hasonlóan velem is előfordult már egyszer-kétszer (na jó, többször), hogy előbb járt a szám, mint az eszem, aztán ott álltam, életem sokadik legkínosabb helyzetében, és csak arra tudtam gondolni, hogy most aztán igazán megnyílhatna alattam a föld. Hát, valahogy így jár az én hősöm is, mikor halált megvető bátorsággal ráhajt egy lányra az esküvőn, ahol felszolgálóként dolgozik. Külön dicséretet érdemel, amiért nem áll meg az első stoptáblánál, hanem ha már hozzákezdett önmaga módszeres leégetéséhez, lemegy a gödör aljáig.

6. Amikor Jamie kiteszi Auréliát a repülőtéren

Az az egyik kedvenc jelenetem az Annie Hallban, amikor az erkélyen állva beszélgetnek, és a feliraton látjuk, hogy mire is gondolnak valójában. Hát, valami hasonló történik Jamie-vel és Auréliával is, akik egy mukkot nem értenek abból, amit a másik mond, valahogy mégis egymásba szeretnek. Mert értik vagy sem, ugyanazt próbálják elmondani a másiknak. Aztán ez a kedves, ám kissé mamlasz pasi kiviszi ezt a tündéri portugál lányt a repülőtérre, és egy váratlan búcsúcsók után hagyja elmenni. HÁT MILYEN VILÁGBAN ÉLÜNK, SÍRVA KÖNYÖRGÖK? Jó, értem én, hogy ez még messze nem a film vége, de akkor is. 

7. „Csak szex... vagy ami még rosszabb, szerelem és szex?”

Kevés jelenetről gondolom azt, hogy igazán tökéletesre sikerült, de a maga szomorúságával, az a pillanat, amikor Karen rájön, hogy a férjének valószínűleg viszonya van, tényleg hibátlan. Ahogy kibontja a Johni Mitchell cédét, ami akár egy szívet melengető ajándék is lehetne, hiszen arról tanúskodik, hogy a férje figyel rá, és végre nem sálat ad neki karácsonyra, de nem lesz az, mert az egész egy pillanat alatt annak a bizonyítékává válik, hogy a férfi talán mást szeret. Az embernek összeszorul a gyomra, és nem győzi nyelni a könnyeit. Ahogy Karent a hálószobában állva elfogja az érzés, hogy az egész addigi élete, minden, amiben hitt, ami fontos volt, idézőjelbe kerül. Én hajlamos vagyok beleélni magam a filmekbe, de soha korábban nem éreztem úgy, hogy ugyanolyan mérhetetlenül illúzióvesztett és szomorú vagyok, mint a filmbeli karakter.

8. „Tíz percet voltál Elton Johnnál, és máris csatak buzi lettél”

A lista természetesen nem lenne teljes Mr. Billy Mack nélkül. A kiöregedett popsztár számtalan zseniális momentuma közül azért ez a kedvencem, mert apukám egyszerűen imádja, és akárhányszor nézi újra, mindig ugyanúgy – teljes átéléssel – röhög rajta, mint amikor először látta. Szóval Billy Mack elmegy Elton John karácsonyi bulijára, ahonnan eljön, hogy elmondja Joe-nak, a menedzserének, hogy tulajdonképpen „életem kibaszott szerelme te vagy”. Mire Joe a maga tömörségében a fent idézett mondattal reagál. Tényleg zseniális.

A lista természetesen a végtelenségig bővíthető, úgyhogy ne is fogjátok vissza magatokat, kommentben várom a ti kedvenceiteket!

Kormos Lili

Ui.: Ha engem a céges partiról Karl a rejtélyes építész kísérne haza, most szeretném leszögezni, hogy az atyaúristennek sem veszem fel a telefont, ne is keressetek!