–

Tudjuk, hogy Kölcsey szövegének nem az volt, nem is lehetett az a belső dallama, amit Erkel csak később, 1844-ben, egy pályázat alkalmával írt hozzá.

A legvalószínűbb, hogy egy akkoriban is nagyon ismert dalforma, a kanásztáncé zümmöghetett Kölcsey fejében.

Megismerni a kanászt

cifra járásáról,

toldott-foldott bocskoráról,

tarisznyaszíjáról.

Tökéletesen kijön a taktus.

Milyen szilaj, dübörgő, dacos hangzás az eredmény!

A kanásznak az akkori falusi társadalomban spéci helye, szerepe volt.

Hiszen miféle állat a disznó?

A legmocskosabb, pluszba roppant önfejű, vágáskor nem egyszer előfordul, hogy hatalmas testével négy-öt (nem egészen színjózan) férfit is leráz magáról, felken a falra.

A disznónak te nem parancsolsz, megy az orra után, mint a Lenin jégtörő.

Ravasz és okos állat, bizonyos értékes gombákra disznóval „vadásznak".

És még valami: azért a disznóhús az igazi „magyaros" ételek alapja, mert az egyetlen állat volt, amit a törökök annak idején vallási okokból nem koboztak el.

Vagyis a disznó konok, súlyos, okos állat, és mondhatni a magyarság túlélésének is eszköze volt valamikor.

Nos, a kanász, vagyis a disznópásztor– mivel a mezőben tanyázott állataival – szintén kicsit különleges helyzettel bírt, afféle kiskirály volt a konda mellett, akire mások rá merték bízni vagyonukat, állataikat.

Átragadt persze rá a „piszkos" disznó koszossága, vagyis a rangsor alján tartották számon, a „futottak még" kategóriában.

Kanásznénak lenni például nem volt az a kimondott felemelkedés, nem ilyesmiről álmodtak a lányok.

Ma talán az utcaseprő az, aki a ranglétra alján áll.

Ami persze semmit sem jelent, ismerünk agyament sztárt és normális utcaseprőt...

A kanászok kemény fickók voltak ugyanakkor, a fafejű disznókat is képesek irányítani.

Egy népi példázat szerint mikor Jézus Erdélyben járt, a kondásnak engedélyezte a káromkodást, mert annyira nehéz, lehetetlennel határos munkát végez.

Ha a kanászok megérkeztek a kocsmába, repült a fokos, csattant a lámpa, sötétbe borult minden, és volt nagy agyabugya.

A Himnusz (formája szerint) a lehető legmélyebbről szól és kiált Istenhez, a trágyából, a büdösből, a disznópásztor helyzetéből.

Világon kívülre vettetett a magyar, akár a kondás, ráragadt a múlt minden kosza.

Nincs más vagyona, mint a szabadságvágya, és hogy rettentő keményen állja a sarat.

Ennyit mesél már az eredeti dalforma is a Himnuszról!

És még egy fontos dolog: dallam és szöveg ősidőktől úton vannak, keresik egymást, találkoznak, elválnak. A Himnuszt is lehetne magyar slágerek dallamára nyomni.

Mondjuk a Magna Cum Laude pálinkadalára:

I-sten, áldd meg a magyart,

nyújts feléje védő kart,

jókedvvel, bőséggel

segítsd meg őt!

Vagy a „Napfény járja át a szívem újra" ritmusára:

Áldd meg most a magyarokat, Isten,

csak nyújtsd feléjük a karodat, segítsen...

Még egyszerűbb a „Most múlik pontosan" nótájára:

Áldj minket, Istenem,

termésünk bő legyen,

nyújtsd felém karodat, ha támad ellenség ellenem.

Balsors ha régen tép,

hozz ránk víg esztendőt,

bűnhődte már e nép

a múltat s jövendőt.

Mintha csak ráöntötték volna.

Mondjuk a tizedik emeletről.

Fotó: Quimby: Most múlik pontosan (TomTom Records), YouTube

Lackfi János jegyzetei elhangzanak hétről-hétre a Petőfi Rádióban