1. Mi volt az életed eddigi legmélyebb és legmagasabb pontja?

A legmélyebb az az öt hónap volt a tavalyi évben, amikor nagyjából magamon kívül voltam a fájdalomtól, és semmit sem tudtam csinálni, csak tűrni, várni, tűrni, várni, hogy majd egy nap egyszer minden jóra fordul.

A legmagasabb pedig az, amikor jött a hír, és jóra fordult.

2. Ha válságba kerülsz, hogy húzod ki magad belőle?

A végtelenségig kitartok, összegyűjtöm közben az összes akaraterőmet a lelkem minden szegletéből, megkeményítem magam, és arra gondolok, hogy úgyis elmúlik.

3. Melyik volt az a pillanat, amikor szembenéztél vele, hogy az élet része a halál is?

Tavaly március végén bevittek a kórházba, mert rosszul lettem a terápián, és le kellett állítani a sugárkezelést. Infúzióval tápláltak, ráadásul azon a héten KisAnya sem tudott velem lenni. Végig egyedül voltam a kórházban, megkértem a szobatársamat, hogy ne beszéljen hozzám, mert nem bírok több szót kimondani és befogadni. És vártam. Féltem nagyon. Akkor tudatosult, hogy én ebbe bele fogok halni. Annyira valóságosan közelinek tűnt a halálom, hogy elkezdtem megtervezni, hogyan fognak eltemetni. Van ebben valami perverz az igaz, de elképzeltem, milyen ruhában leszek, ki fog zenélni, és ki olvassa fel a levelet, amit a halálomra írtam.

4. Szerinted mi kell ahhoz, hogy még az életedben értékeld az életedet?

Én mindig nagyon értékeltem az életet, csak a különböző életszakaszaimban máshogyan. Hogy mi kell hozzá? Kurázsi. Méghozzá jó nagy adag. Vakmerően, kitartóan, bátran habzsolni, hol erősebben, hol gyöngédebben ezt a „cintányéros cudar világot".

5. Mit jelent számodra a bátorság?

Szembenézni önmagunkkal.

Péterfy-Novák Éva, Fenyő Iván, és Orvos-Tóth Noémi bemelegítő kérdésekre adott válaszait a nevekre kattintva olvashatjátok el.

Az októberi Hello, WMN! estünk teljes beszélgetését pedig ITT nézhetitek meg!