És mégis, milyen oldal lesz ez? Mitől lesz más, mint a többi életmód szájt? Hány olvasóra számítasz? Egyáltalán, hogy fogsz közönséget szerezni? Befektető áll mögötted? És nagy sales house? Szerkesztőség? Iroda? PR? Marketing? Kampány? Hirdetők? Ki fogja feltölteni a cikkeket? Te? Na, ne szórakozz velem! Tudod, te mennyi munka van egy ilyen oldalban?

Egymillió kérdést kaptam indulás előtt, és persze mind jogos volt, a legtöbb emberből tényleg a féltés szólt. Válaszoltam is mindenkinek tisztességgel, a legjobb tudásom szerint. Olyanokat, hogy az életünkről szól, attól, hogy mi írjuk, nem tudom, naponta pár ezerre az elején, aztán reméljük egyre többre, elsősorban a jó tartalomban bízom és a közösségi médiában, nem áll mögöttem befektető, sem sales house, nincs iroda, mi vagyunk a PR, marketing kampány sincs, de mesélem minden utamba kerülő újságírónak, én töltöm fel a cikkeket, majd megtanulom használni, sok munkára számítok és nem baj. Ha valaki nagyon erősködött, hogy de mondjak már egy számot, hogy mondjuk az első hónapban mennyi egyéni látogatót tartok reálisnak, akkor nagyon bátran azt mondtam, hogy 50.000 és 70.000 között. A reakciókra most nem térnék ki. De nem is számítanak már.

Mert az első héten 130.000 egyedi látogatónk volt, és negyedmillió oldalletöltésünk. Hét nap alatt.

Tudom én, persze. Az első pár napon mindig magasabbak a számok, sokan jönnek kíváncsiskodni, körülnézni. Aztán vagy maradnak, vagy nem. Ez a dolgok rendje. Ez az érdeklődés azonban akkor is óriási, és köszönjük, és hálásak vagyunk érte, és igyekszünk méltók maradni rá és meghálálni.

Csak, hogy el tudjátok képzelni, most az étkezőasztalnál ülök itthon, a nyikorgós széken. Ezen a széken ülve írtam meg az első két regényemet, amelyek eladásából származó bevételem egy részét a WMN indulásába fektettem. A családom fél éve könyörög, hogy cseréljem ki magam alatt a nyikorgós széket, de én ragaszkodom hozzá. A nyikorgós széknek egész biztos köze van ahhoz, hogy most ezeket a szavakat írhatom, ilyen boldogan. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy szerkesztés és cikkfeltöltés közben csak az elmúlt háromnegyed órában kétszer kiáltottam föl ijedten, mert a Wordpress szerkesztőfelületen vagy félrekattintottam, vagy elrontottam, vagy elfelejtettem, vagy nem találtam valamit, ezért az adott poszt nem akart úgy kinézni, ahogy kellett volna. Bölcsész diplomám van, nem informatikusi, és amikor a héten olyan emaileket kaptam B-től, aki az oldal technikai fejlesztését irányította, és most a legnagyobb szupporterem (ezúton is köszönök neki minden segítséget, és bocs az éjszakai emailekért…) , hogy

„ha cím nélkül kezded el szerkeszteni a cikket, akkor figyelj arra, hogy mielőtt publikálnád, legyen a cím alatti „Közvetlen hivatkozás” sorban az URL végén (a dátum után) lehetőleg egy beszédes cím (ékezet és szóköz nélkül). Ha cím nélkül szerkeszted a cikket, akkor ez egy ID-t fog csak tartalmazni, amit át tudsz írni, ha viszont írsz be címet, akkor ezt a címből fogja generálni az oldal”

– szóval amikor ilyen mondatok jöttek emailen, akkor azért föl-föltettem magamnak azt a kérdést, hogy mégis „miajóistent” gondoltam én akkor, amikor ebbe az egészbe belevágtam?

De most már nincs megállás. A mondatot értelmeztem, megértettem, persze az URL végére még mindig néha elfelejtem beírni a lehetőleg beszédes címet, de majd megtanulom ezt is, mint már annyi mindent az életben. És napról napra kevesebb az egy órára jutó „húba.megek” száma. Az pedig, hogy ennyien olvastok minket, kommentelitek és megosztjátok a cikkeinket, gratuláltok és viszitek a hírünket, minden „húba.meg”-et megér. Köszönjük nektek.

Izé… a végtelenbe és tovább!

D. Tóth Kriszta

fotó: Goti Photography