–

Kettő évvel ezelőtt, ezen a napon elképesztően boldog voltam. Pedig két nappal azelőtt, 2015. január 11-én hívott be az orvosom a kórházba, hogy közölje: visszanőtt a tumor. És én mégis brutál boldog voltam, mert szerelmes voltam valakibe, aki viszontszeretett, és úgy éreztem, ezt a nyolc centis fekete foltot, amit az MRI-felvétel mutat, simán eltüntetem, nem nagy para.

Bár alig tudtam járni, a daganat gúzsba kötötte az ereket, fájt is mint az állat, de a szerelem jó drog, legalábbis jobb, mint a morfium, és könnyedén csillapítja a fájdalmat, ha engedem az érzést szétáramlani a testemben. 

Lázasan készültünk a szülinapomra. A harmincadikra.

Szép, kerek szám, végre hármassal kezdődnek az éveim, nem azzal a satnya kettessel, végre felnőtt vagyok, ember vagyok, komoly vagyok. Így gondoltam a harmadik x-re.

Hihetetlenül morbid és faramuci módon boldog voltam a halálos diagnózissal a bal zsebemben, mert ott volt egy srác, akivel passzoltunk.

Reggel feljött hozzám két barátom, tortát hoztak, feldíszítették a lakást. Aznap mintha kevésbé fájt volna a rák, és mintha azt is megengedte volna, hogy jobban tudjam használni a lábam. Aztán telefonáltak anyáék, úton voltak Budapestre, 500 kilométert utaztak egy nap a kedvemért, oda-vissza. Nyolcra foglalt a húgom asztalt a Pesti Disznóban, jött Zsuzsi, Veron, Csucsu, a szerelmem, még az otthoni legjobb barátnőm is felutazott a fővárosba, csakis miattam. Mindenki ünnepélyes volt, és én nagyon meghatódtam. Talán életemben először zavarba is jöttem, mert – bár mindig erre vágytam – nem tudtam hirtelen hogyan kezelni azt a rengeteg figyelmet.

Aztán Veron felállt, és bejelentette, hogy van itt nekem egy kis meglepetés... és előlépett a drága Füzy Gabi bácsi, az én kedvenc pesti mulatómnak, a kis, sötétvörös éji zongorabárnak, a KisPipacsnak (most Piros Pezsgő, de nekem akkor is örökké Pipacs) a szíve és a lelke. És csak nekem játszotta zongorán egész este a kedvenc nótáimat. Micsoda éjszaka volt!

Közben pedig egyedül én nem tudtam azt, amit akkor mindenki más tudott már körülöttem. Nagy volt a baj, az orvosok alig egy hónapot jósoltak nekem. De sem a doktorom, sem a szeretteim nem árulták el, mert ki tudja, hogyan reagáltam volna. Anya attól félt, hogy ha tudom, el sem megyek majd az újabb kezelésekre... vagy kiborulok, és eltűnök, vagy ki tudja. Kiszámíthatatlan lett volna a helyzet.

Szóval aznap este, a harmincadik születésnapom éjszakáján körülöttem mindenki egyetlen szalmaszálba kapaszkodott. Körbevettek, szorították erősen a kört, és reménykedtek. Belül zokogtak, de nem adták fel. 

Nekem pedig mindeközben fogalmam nem volt róla, mi jár a fejükben: lehet, hogy a harmincadik lesz az utolsó szülinapom.

De ők sem tudtak ám mindent! Ez a sok szeretett ember azt nem tudta, hogy mit kívántam magamnak aznap. Amikor elfújtam a tortán lévő gyertyákat, az volt a kívánságom (most már elmondhatom, mert teljesült), hogy gyógyuljak meg. Hogy legyek újra egészséges, és semmi más nem számít. Olyan erősen kívántam, mint ahogyan a kisgyerek kíván a harmadik szülinapján. azon a szülinapon, amire már felnőttként is emlékszik, azon a szülinapon, amikor már felfogja, mi történik és miért, hogy milyen a csoda, az álom és a varázslat természete. Tudja, hogy nem szabad elmondani senkinek, mert akkor nem teljesül, be kell csukni a szemed, és erősen kell a vágyadra gondolni, tisztán, őszintén. Aztán megtörténik. Nem is nehéz, ugye?

Ma, a 32. születésnapomon ismét hihetetlenül boldog vagyok. Hiszen én már valóra váltottam a legnagyobb álmomat. Azt hogy élek.

Na, jól van, elég a meghatottságból, szedjétek össze magatokat. Én is azt teszem. És megyek, intézek magamnak újabb csodákat.

Isten éltessen engem!

Szentesi Éva

Kép: werkfotó, ami három évvel ezelőtt készült egy magazinfotózáson. Parókában, szemüveg nélkül, már betegen, de derűsen tekintek előre, persze fogalmam nem volt még, hogy mire.