Még csak kicsit több mint két hónapja, hogy felmerült bennem a kétely a gyerekem „elevenségével” kapcsolatban, és máris egy kevésbé zaklatott kisemberrel éljük az életünket.

Amikor felmerült a gyanú, hogy a négy és fél éves fiam figyelemzavaros, és ezt megosztottam veletek, sokan írtatok nekem kommentben, üzenetben megrázó, tanulságos történeteket a saját gyermekeitekről, amelyek mind nagyon megérintettek, és erőt is merítettem belőlük. Írtatok a lehetséges megoldásokról is, a különböző terápiákról, pszichológusokról, neurológusokról, alapítványokról és ismertetőkről, ezek valóban sokat segítettek. Nagyon köszönöm, azt hiszem, szükségem volt erre a lökésre is ahhoz, hogy elinduljak valamerre. A megnyugtatóan bő választékból a hozzánk legközelebb eső Csodakapu Alapítvány honlapját kerestem föl – már ez is kedves volt és informatív – majd az ott található számon föl is hívtam őket. Teljesen újoncként elmeséltem, mi a helyzet, mit gondolok, milyen kérdéseim vannak. Egy kellemes hang a vonal másik végén arról tájékoztatott, hogy a következő héten indul egy csoport, hétfőn és szerdán vannak az órák, és kell is az a heti két alkalom. Aznap kedd volt, hat nap múlva már a kisfiammal együtt álltunk az alapítvány előterében.

Nem tudtam, mire számítsak, mi fog történni, és azt hiszem, én jobban izgultam, mint Ádám, aki, noha nem akarta elengedni a lábam, mégis kíváncsian nézegette a többieket.

Aztán, amikor kiderült, hogy én nem maradhatok bent a foglalkozáson, már annyira érdeklődött, hogy miután pár szót váltottam Katával, az óraadó terapeutával, simán elengedte a lábam én pedig már kint is találtam magam az előtérben. Addigra kiderült, hogy az első óra egyben felmérés is: vajon tényleg erre a típusú foglalkozásra van-e szüksége a gyereknek? Ennyiszer? Így? A foglalkozás másfél órán át tartott, összesen négyen voltak a csoportban. Közben a szülők az előtérben várakoznak, kényelmesen, ott akár dolgozhatnak is, van WIFI, de a „gyakorlottabb” anyukák, apukák akár el el is mehetnek elintézni valamit, amíg a gyerekkel odabent foglalkoznak. Én szívesebben hallgatom munka közben a szobából kiszűrődő hangokat... Az egyik anyukával, Orsival már az első alkalom után „alapozós” barátnők lettünk: sokat beszélgetünk gyerekekről, a WMN-ről, saját történetekről, és erről a csodáról, amit alapozóterápiának hívnak.

Késő kamasz koromban Czeizel Barbaránál önkénteskedtem a Korai Fejlesztő Központban, mégis nehezemre esett elhinni azt, ami a fiammal történik. Az óra végén Kata elmondta, hogy alaposan megfigyelte Ádámot. A figyelme valóban szór, hiperaktív, és kiderült, hogy igen, pontosan arra van szüksége, amit az alapítványnál csinálnak. A terapeuta azt mondta, már két-három alkalom után látszani fog a különbség, de legalább fél év folyamatos terápia kell ahhoz, hogy beépüljön a mindennapokba az újonnan szerzett tudomány. Jó – mondtam magamban – de hogy lesz egy tornától kevésbé zaklatott, hogy tud majd jobban koncentrálni?

Egy hét múlva – vagyis két terápiás óra után – az óvodában a nap végén az óvó néni ámuldozva mesélte, hogy Ádám leült egy feladathoz, ahogy a többiek, és csak tíz perc múlva állt fel legközelebb.

Igaz ugyan, hogy még akkor sem szabadott volna, de a feladatot befejezte, megtette, amit kértek tőle, és közben egyhelyben maradt. Ilyen azelőtt sosem történt! Majdnem elsírtam magam örömömben. Igazán csak ezután vetettem bele magam a szakirodalomba, mert mindenáron meg akartam érteni, hogy megértsem, mi történik.

A speciális tornára alapuló terápia a méhen belüli mozgásoktól indulva építi újra a gyerek mozgását. Fantasztikus felismerés ez, amely arra alapoz, hogy a figyelemzavar tulajdonképpen nem más, mint egy idegrendszeri éretlenség. Vagyis az idegrendszert kell „meghekkelni” ahhoz kívülről, hogy a probléma helyrehozható legyen.

És tényleg helyrehozható!

Szinte hihetetlen, de Ádám mára képes kikapcsolni minden külső zavaró tényezőt, és a megkezdett feladatra vagy játékra koncentrálni. A húszhónapos Lili, a többi játék a szoba végében, a színező az asztalon mintha nem is lenne. A fiam ül és vonatozik, negyven percig, még egyszer mondom, NEGYVEN percig! A terápia óta jobban alszik, és valóban, ahogy Kata is mondta, eltűnt a zaklatottság a viselkedéséből. Hosszabban, biztosabban tud a szemünkbe nézni, és ugyan a memóriájával eddig sem volt baj, a rövidtávú mintha még javult is volna. Az oviban továbbra is képes koncentrálni, és otthon is kitartóbban játszik, például a puzzle-t már nem adja fel olyan könnyen, vagy ha igen, akkor nem elszalad, hanem segítséget kér, és együtt folytatjuk.

Noha a téli szünet nem volt könnyű időszak, és néhány gyerekbetegség is gátolta a terápia folytatását, így három teljes hét telt el torna nélkül. De folytatódik a megkezdett munka, én pedig – immár abszolút „hívőként” – állítom, hogy igen, folytatódik Ádám fejlődése is.

Horvát Sára

Képünk illusztráció, forrás: Flickr