Amikor eltelik egy év, és gyarapszik a megélt esztendők száma, örülünk, hogy épségben egészségben ez is megvolt és következik a… valahányadik. De mi van akkor, ha ez a szám már magas? (Mondjuk, ez is nézőpont kérdése, mert a gyerekem szerint öreg vagyok, a nagymamám szerint meg fiatal.) Amikor negyvenéves lettem, a legviccesebb dolgot anyu mondta: Nem az a gáz, hogy már hatvanhárom vagyok, hanem az, hogy a gyerekem negyven. Ezen a héten pedig apám tölti be a hetvenet.

Nagyon furcsa, hogy mennyire nincs összhangban az életkor azzal, amit a tükörben látok. Belül húsznak érzem magam, a szüleimre meg olyan negyvenesként gondolok. Aztán amikor néha megállok a tükörnél, lepadlózok, hogy anyámat és apámat látom magamon, ráadásul az ő szövegeiket hallom a saját számból, ahogyan a gyerekemet próbálom nevelni. Szerencsére – vagy Barnus szerencséjére – azt még nem mondtam, hogy amíg az én kenyeremet eszed... Ja, nem is eszik kenyeret, csak kiflit, de biztosan nem hagyná ki a magas labdát, és jót röhögnénk. Legalábbis így képzelem. Mondjuk, még bármi megtörténhet, egyszer én is leszek hetven.

Szóval apu betölti a hetvenet. Igaz, ő nem akart erről tudomást venni, de a tesómék nem hagyták, kiharcolták, hogy legyen buli. Apának volt humora, mert azt mondta:

gyászszertartás lesz, a fiatalság temetése.

Ha már buli van, akkor pedig ajándék is kell. Mi legyen az? Anya azt mondta: egy plüsspléd. Semmi más nem jutott eszébe. Kiakadtam: persze, meg vegyünk még hintaszéket is neki, és hozzá esetleg egy járókeretet? Mondjuk, az igaz, hogy nehéz igazán jó meglepetést kitalálni egy hetvenévesnek, aki még aktív és dolgozik, a kilencvenkét éves anyukájáról gondoskodik, jó kapcsolatot ápol a testvéreivel, nyaralni viszi az unokáit... és egészséges, mint a makk. Az biztos, hogy a mindennapi rutinját már nem szívesen változtatja meg.

Valamikor a nyolcvanas évek végén apa járt Izraelben. Agrármérnökként beutazta az egész országot, még a kibucokat is. Több mint harminc éve mesél róla anyunak, hogy egyszer elviszi őt is. Persze, azóta sem értek oda. Jártak másfelé, de Izrael valamiért kimaradt. Mindig közbejött valami, három gyerek, munka, család. Valaki vagy tanult, vagy házasodott, vagy vált, vagy gyereke született. Amikor mi már nagyjából egyenesbe jöttünk, akkor kezdtek a szüleink öregedni. Szóval Izrael egy távoli, mesebeli, elérhetetlen dologgá vált.  

De most itt az alkalom! Lepje meg ezzel az utazással a hetvenedikre, javasoltam. Anya pedig bevállalta. Viszont az utazási irodával szervezett út olyan öreges, gondolta, ketten meg azért már nem mernének nekivágni... ezért hát anyám kitalálta, hogy menjek velük. Így aztán március elején, amikor a gyerekem az apjával síel, nekivágunk a szüleimmel.

Fapadossal, hátizsákkal, busszal, vonattal. Mert hiszen sosincs késő.

Amikor két éve elkezdtem a hátizsákos túrákat, azt gondoltam, ezt húszévesen kellett volna elkezdeni. Nagyon sajnáltam, hogy nem akkor tettem. Én inkább helyette férjhez mentem. Ma már tudom, ez így volt jó, hiszen a gyerekem már nagy, tizenöt évig feleség is voltam, ezen is túl vagyok. Most viszont más következik. És a példám ragadós. Felébresztette a szüleimben is a kalandvágyat. Legalábbis anyukámban biztosan  apa meg még nem tud az ajándékról. Most még csak remélem, hogy örül neki, Annak is, hogy egy hétig úton leszünk, és mindig máshol alszunk...

Az én útiterveimben egyébként eredetileg nem szerepelt Izrael. Apáéban viszont harminc éve benne van. Most így hozta a sors, a kettőnk tervei a születésnapjára összeértek. Nemsokára kiderül, mit szól hozzá...

Isten éltessen, apa!

Lillafüred, 2012 (Balról jobbra: sógornőm, apa, anya, én, öcsém, nyakában a kisfia, és a másik öcsém, aki a fenti képen még kisbaba volt)
Lillafüred, 2012 (Balról jobbra: sógornőm, apa, anya, én, öcsém, nyakában a kisfia, és a másik öcsém, aki a fenti képen még kisbaba volt)

Törőcsik Edit

Utóirat: Tegnap volt a szülinap. Az egész család feszülten várta, mi történik, hogyan reagál a meglepetésre. Apa az utóbbi pár évben már csak Egerbe vagy Gyuláig utazott... Kihajtogatta a borítékból a repülőjegyeket, először azt hitte, könyvutalványok. Aztán leesett a tantusz, rájött: repülni kell. A nemzetközi reptér rövidítését nem ismerte, ezért azt kérdezte az ő jellegzetes humorával: mégis, hová küldtök? Amikor végre felfogta, mi történik, nagyon megörült az utazásnak. Végül elgondolkodva azt mondta: óvatosabbnak kell lennie a kívánságokkal, mert nyilvánvaló, hogy azok egyszer csak valóra válnak. Aztán még a végén a nyolcvanadik születésnapján Indiában találja magát...

A képek a szerző tulajdonában vannak