Nem először írom le ezt a mondatot: nálunk, Magyarországon minden másképp van. Csak remélhetjük, hogy egyszer kiderül, miért jó ez nekünk... Addig is, tekintsünk úgy a helyzetre, hogy minket különleges anyagból gyúrtak... meg úgy, hogy mi fittyet hányhatunk mindenre, ami máshol van, vagy bevált, mert nagyon okosak, eszesek és találékonyak vagyunk... vagy éppen ellenkezőleg: nagyon buták. Miénk a szabad választás joga is, tessék dönteni.

Tény, hogy a fogalmak értelmezésével szoktak adódni gondok idehaza. Itt van például mindjárt ez a fránya „celeb”, szó. Vagy, teljes nevén: „celebritás”. Ez a világon mindenhol azt jelenti, hogy „ünnepelt híresség”. Igen így, mögöttes gondolatiság nélkül: ünnepelt híresség. Persze mi tudjuk ezt aztán tovább cizellálgatni, hogy a „média által felkapott személy”, és így tovább... meg csűrni-csavarni honi módszerünk szerint a szavakat, de a lényeg az, hogy a szóban önmagában nincs semmi pejoratív vagy negatív tartalom. Csakhogy Magyarország különleges hely. Valamiért itt mindig lesz a szavaknak mindenféle más tartalmuk is az eredeti jelentésükön túl. A celeb nálunk azt jelenti, hogy: „érdemtelenül híres”. Holott erről az eredeti verzióban szó sincs. De nekünk ne akarja már senki megmondani, hogy mi egy külföldi szót hogyan értelmezzünk... vagy mit gondoljunk mögé, mert mi unortodoxak vagyunk, és majd mi tudjuk. Tudjuk a fenét. Pusztán nem vagyunk elég tájékozottak és műveltek. Van helyette viszont önbizalmunk. És azt is megállapíthatjuk, hogy

az alapvető deficit nálunk a megbecsülés hiánya, amely természetesen mind az illető személyére, mind pedig a munkájára vonatkoztatható, az alapvető többlet pedig az ego, amivel értékelünk és lekicsinylünk.  

Hogy ez a két dolog mikor fog egymáshoz közelíteni, vagy fog-e valaha, az megjósolhatatlan. Mindenki kiáll a maga igazáért, és a teljes mellszélességgel átélt lelkesedés gyakran legyőzi a megszólalók modorát. Már ha ugyan volt nekik egyáltalán... 

Egybevág az Elle amerikai kiadásában megjelentekkel az a vihar, ami az egyik megnyilvánulásomat követte, történetesen, hogy tervezőként szeretném fenntartani magamnak azt a jogot, hogy eldönthessem, kik azok a hírességek, akikről úgy gondolom, hogy velem azonosítható értékrendet jelentenek, azaz tudják képviselni a nevem és a nevem által jelzett márka presztízsét. Nagy szavak lennének? Lehet. De mindaz, amiért ma a vásárlóim pénzt adnak, nem a szerencsés véletlen műve. Hanem az áldozatos, évtizedeken át tartó, szorgalmas munkámé, a szaktudásomé, amit szintén nem a kistündér csempészett egy mézédes éjszakán a kobakomba. De a munkatársaim odaadó munkája és ügyszeretete meg felkészültsége is nyugodt szívvel idesorolható. Nekünk ez érték, amit piaci áron szeretnénk átadni mindazoknak, akik számára szintén értéket jelent. És eléggé el nem ítélhető módon erről azt gondolom, hogy kéretik mindezt nem figyelmen kívül hagyni.

Ha egy művész nem szabad, nincs többé kreativitása. Olyan, mint egy lekötött szárnyú madár: szaladni, kapirgálni tud, de repülni nem. Azaz, oda a létezésének a lényege. A tyúk persze ebben az értelemben kivétel. De őt megesszük.

Ami viszont egy művész számára nem túl kecsegtető perspektíva. A művészek között is vannak megalkuvók, könnyebben hajlíthatók, meg olyanok is, akik nem csinálnak az elveikhez való hűtlenségükből nagy cécót. Van az a pénz, amiért az ember behunyja a szemét, vallják. És vannak olyanok, akik kitartanak saját maguk mellett, még ha a pénztárcájuk is látja a kárát. De az a jó hírem van, hogy hosszú távon az utóbbi magatartás az, amelyik kifizetődő. 

Persze, mi nem élünk Amerikában, mi csak annyit tudhatunk, amennyit a sajtó számunkra megenged. Donald Trump megválasztása körül nagy volt a felhajtás. Megnyilvánulásaival már a választási kampányban óriási viharokat kavart. Idegenellenessége, zűrzavarosnak ható gazdasági elképzelései és szexizmusa bizony nem mindenki számára elfogadható. A Trumppal szembeni ellenállás olyannyira komoly, hogy a feleségét, a leendő amerikai first ladyt, a világ mindenkori, első számú divatikonjainak egyikét is sújtják e megosztottság következményei.

Tom Ford divattervező kerek-perec kijelentette, hogy a nevével fémjelzett ruhák más típusú vevőkörnek szólnak, így nem látja értelmét Mrs. Trump öltöztetésének. Nagyképű volna? Nem hinném. Csak ragaszkodik saját magához és a saját értékrendjéhez. Carolina Herrera például ezzel szemben megtiszteltetésnek venné a megbízatást, mert mégiscsak ő az elnök felesége. Marc Jacobs is elutasítja, Calvin Klein viszont egyenesen felemelőnek érezné. Ki-ki a saját szája íze szerint értékelheti a válaszokat. Mondhatnánk azt is, hogy Herrera és Klein szerényen viselkedik. Csakhogy nézetem szerint ez téves megítélés, mert a szerénységet ebben a formában túlértékeljük, amit nálunk is előszeretettel alkalmazunk végső érvként valakinek a minősítésére. De szerényen viselkedni nem azt jelentheti, hogy az ember nincs tisztában a saját értékeivel, és azt sem, hogy hallgat, ha ki kell állnia a saját presztízséért. Ez a két tervező nem szerény, hanem egyszerűen nekik belefér az, ami a többieknek nem. Ez az ő dolguk.

A jó tervezők stílust teremtenek, követőkre találnak, gyakorlatilag attól függetlenül, hogy a munkáikban mennyi a forradalmian új. A közepes tervezők inspirálódnak, és megpróbálnak egyedinek látszani azzal, hogy mindenáron fel akarják fedezni, mondjuk, a szoknyát. A gyenge tervezők pedig keresik a kegyeiket azoknak, akikről azt gondolják, hogy segíthetnek nekik a felemelkedésben és a masszából való kiragyogásban. A követők, természetükből adódóan hűek. Egész generációk nézik könnyes szemmel sóhajtozva Dior, vagy Chanel kreációit, sminkjeit és öltözék kiegészítőit. Ők nem csábulnak el könnyen, megelégszenek a számukra legjobbal.

Akiknek pedig a kegyeit keresik, ők legtöbbször nem becsülik, nem értékelik sem a gesztust, sem pedig mindazt, ami mögötte áll. Forgandók, és ha valaki többet kínál, szemrebbenés nélkül tovább állnak. Akár hétköznapi értelemben vett emberekről, akár celebritásokról, akár amerikai elnökök feleségeiről legyen szó. 

A nyilvánosság mindig felelősség is egyben. Jackie Kennedy az elegancia és a hűvös tartózkodás mintáját közvetítette. Nancy Reagan a nemzetközi glamourt képviselte megjelenésével, míg Michelle Obama küldetéstudattal öltözött: ő az amerikai tervezőket részesítette előnyben, mindenkinek egyforma esélyt nyújtva, hogy fotói bejárhassák a világsajtót, ha valahol megjelent.

Itthon a megfelelő öltözködés háttérbe szorul. Sőt, már-már gyanús és nem is illendő dolog, ha túlságosan feltűnő, mert vagy elegáns, vagy stílusos, vagy alkalomhoz illő. Akadnak persze forradalmárok, akik néha túlzásokba esnek, billegve egyensúlyoznak a közönséges és a meghökkentő határán, és vannak, akik lenézésükkel sújtják a divatszcénát, mintha az nem a világ többszázezermilliárdos iparága volna.

„Ha nem a megfelelő személy viseli a ruhádat, rosszabb, mintha tudatosan hordhatatlant gyártanál” – vallotta Oscar de La Renta.

Épp ezért egy tervezőnek észnél kell lenni. Mindenki tudja, hogy egy jól megválasztott öltözék: hatalom.

Része a tervező hatalmának, aki létrehozza a harmóniát, a szépséget és a sziluettet. És a hatalmának ki kell terjednie arra is, kinek engedi meg, hogy a tudását és a tehetségét hordja. Hogy milyen emberek lehettek Jackie, Nancy... vagy milyen ember lehet Michelle, csak sejthetjük, hiszen nem ismerhettük meg őket személyesen. Ahogy nem sokat tudunk arról sem, milyen ember lehet Melania Trump. Akit persze nem kell félteni, mert ha nem kap ruhát a tervezőktől, bőven megveheti magának, amit csak szeretne. De a róla alkotott képet mindenképpen árnyalja az a tény, hogy számos világhírű tervező nem szeretne azonosulni mindazzal, amit a férje képvisel. 

Kicsiben és nagyban is érvényes az, hogy egy tervező, ha akarja, bizony magasra emelheti azt, akiért rajong. Lásd Hubert de Givenchy és Audrey Hepburn kettősét, Jennifer Lawrence és Christian Dior, vagy Gwyneth Paltrow és Armani párosát. Noha Hepburn és Givenchy még „csak” barátok voltak, ma már millió dolláros reklámszerződések adják az alapvető összetartozás érzését a divattervezőknek és filmsztároknak.

Igen, külföld nem Magyarország... és Magyarország nem külföld. Sem a piacban, sem a lehetőségekben. Ettől függetlenül még lehetnénk ugyanolyanok az értékek helyén kezelésében... és egymás megbecsülésben. 

Náray Tamás

Kép: Fox News