–

Korcsolyapálya nyílt a kisváros egyik parkolójában a kínai bolt előtt. Ez a látszólag érdektelen esemény nagy jelentőséggel bír egy olyan helyen, ahol egy-két kocsmán és éjjel-nappali bolton kívül nem lehet emberekkel találkozni. Hamarosan meg is élénkült az élet, még néhány árus is kitelepült, igaz, nem forralt bort, hanem valamilyen érthetetlen okból bugyikat, zoknikat és ugatós plüss kutyákat kínáltak. De ezen az apró szépséghibán a helyiek nem akadtak fenn, szokva voltak már az efféle furcsaságokhoz.

Történetünk napján, egy szombat délelőtt, egy férfi tízéves kislányát hozta ide korcsolyázni. A pályán viszonylag kevesen voltak, kényelmesen el lehetett férni, különösen azért, mert mindenki fegyelmezetten egy irányba, az óramutató járásával ellentétben haladt.

Minden a legnagyobb rendben folyt a maga közepesen unalmas medrében egészen addig, amíg egy kávébarna bőrű, jól megtermett, tizennégy év körüli lány és egy szintén sötétebb ábrázatú, vékony fiú be nem esett a jégre. A pálya falába kapaszkodva, de rendhagyó módon a menetiránnyal szemben indultak meg. A fiú rögtön elesett, a lány fel akarta húzni, de ő is elvesztette az egyensúlyát, és rázuhant a nála sokkal könnyebb gyerekre. Nagy nehezen feltápászkodtak, mentek tovább lihegve, hangoskodva. Még sokszor kicsúszott a lábuk alól a talaj, akarom mondani a jég, és ha a szükség úgy hozta, nemcsak a falba, hanem a mellettük haladókba is belecsimpaszkodtak.

A pályán a jókedv most mintha alább hagyott volna. A korcsolyázók elhalkultak, igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennének észre semmit, de csendben vizslatták a „betolakodókat”, próbálták őket minél messzebb elkerülni.

A második körben a nagydarab, pufók arcú lány épp a pálya szélén könyöklő férfi előtt terült el a jégen. A pocakja kilógott a rikító, karácsonyi mintás cicanadrágból, de ez nem zavarta, nyugodtan szétrakta a kezét és a lábát, mintha angyalkát formázna.

– Megfázol – szólt neki a férfi.

– Á, nem hiszem – válaszolt a lány, de megpróbált felállni, ám folyton visszaesett.

Ekkor a férfi odanyújtotta neki a kezét.

– Nagyon szépen köszönöm – mosolygott a lány, miután lábra állt, és leporolta csillogó, piros anorákját.

– Itt laktok a környéken? – kérdezte a férfi. A lány rázta a fejét.

– Távolságival jöttünk, ez miatt – mutatott a jégre.

– Meg kéne próbálnod elengedni a falat – javasolta a férfi.

– Gondolod? – kérdezte a gyerek óvatosan.

– Dőlj egy kicsit előre, rogyjon be a lábad.

A gyerek megpróbálta, de majdnem elesett, ezért újra belekapaszkodott a pálya falába.

– Aztán, még egy jó tanács, ha nem bánod – mosolyodott el a férfi.

– Ühüm – bólogatott a lány, és közben megint erősen szorította a falat.

– Próbáljatok meg menetirányban korcsolyázni, ne menjetek szembe a többiekkel. Az nekik is nehezebb, meg nektek is.

– Oké – nevette el magát a lány hálásan.

Ekkorra ért mellé a vékony fiú is.

– Testvérek vagytok? – érdeklődött a férfi.

– Unokatesók – válaszolta a lány.

– Hát, csak vigyázz rá, ha még egyszer ráesel, palacsinta lesz belőle.

A gyerekek felnevettek.

– És te miért vagy itt? – kérdezte a lány, zöld szeme olyan mélyen ült, hogy a kipárnázott arcból alig látszott ki.

– Hoztam a lányomat, az előbb majdnem őt is lerántottátok.

– Melyik az? – néztek körbe mindketten.

– Az ott – mutatott a férfi a vékony, szőke kislány felé, aki fehér, prémes kapucnis kabátot viselt.

– Hű, ő nagyon szép! Már néztem az előbb én is – kiáltott fel a lány önkéntelenül. Az apa mosolygott.

– Kimegyünk egy kicsit? – kérdezte a fiú az unokanővérétől.

Amaz bólintott. Billegve, botladozva evickéltek ki a jég mellett álló padhoz.

A férfi kislánya nem sokkal később odakanyarodott hozzá.

– Valami belement a korimba, szúrja a talpam – panaszolta.

– Ülj le oda, megnézzük – mutatott az apa a pálya szélén lévő padra.

– A kislány nem mozdult, fél lábon egyensúlyozva kezdte el a koriját kikötni. De megcsúszott, és a jégen találta magát.

– Ne butáskodj – szólalt meg az apa.

A gyerek belátta, nem fog ez így menni. Odasiklott a padhoz, fél fenékkel leült a szélére, hogy minél messzebb legyen a másik kettőtől.

– Apu, inkább menjünk haza, elég volt – mondta a kislány, miután levette a korcsolyát. – Adsz egy zsepit, hogy letöröljem a korimról a sarat?

A férfi kutatott a zsebében, de egyet sem talált.

– Add csak ide – szólt ekkor a pufók lány a szőkének, és nyújtotta a kezét a korcsolyáért.

A szőke nem mozdult.

– Na, add már ide, nem eszem meg!

A kislány tétován nyújtotta oda neki. A másik végighúzta vastag, hurkás ujját a fém mindkét oldalán, majd egy laza csuklómozdulattal a földhöz csapta a lucskos sarat.

– Tessék, most már szép tiszta – mondta a kislánynak, és mosolyogva nyújtotta át neki a korcsolyát.

Az apa és a lánya megköszönték a segítséget, majd elindultak haza. Lassan szedelőzködtek a kávébarna bőrű gyerekek is. 

Elég volt nekik ennyi első alkalommal, elfáradtak, de eldöntötték, másnap is visszajönnek, és megpróbálják újra, ezúttal a menetirányba, ahogy a férfi javasolta.

 Hidas Judit

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/William Rodrigues dos Santos