A „jócsajt” a gimiben Nórának hívták. Neki volt a legjobb lába messze földön, és ezt ő is tudta. Mindennap másik miniszoknyában jött az iskolába, és ha véletlenül „szoknyaszünetet” tartott, akkor ügyelt rá, hogy olyan feszes farmert húzzon, amiben ugyanannyira látszik a gyönyörű lába, mint egy nagyon-nagyon rövid szoknyában. De most nem is a lábáról akarok írni, hanem a szeméről. Mert azért egy hibája neki is akadt a nem annyira jó csajok örömére: rövidlátó volt...

Aki boltban veszi a könnyeit

Ami egyúttal azt is jelentette, hogy elvileg szemüveges volt. Szerintem ugyan a szemüveg is kifejezetten szexi, de egy gimnazistának ritkán lehet megmagyarázni ezt. Gondolom, Nóra is úgy érezte, hogy csorbítana a vonzerején egy okuláré. Neki kéremszépen kontaktlencséje volt! A padra időnként kipakolta a látványos készletet, egy kis tartót, mindenféle angol feliratú tégelyeket és flakonokat, és a fiúk időnként a padlón kúsztak, hogy megtalálják Nóra elejtett „lencséit”. Csodálattal figyeltem az egész hókuszpókuszt, és nagyon irigyeltem a felhajtásért. Mennyire menő már, hogy még a rövidlátó szeméből is előnyt kovácsol…

Hiába volt annyira jó csaj Nóra, azért barátnők neki is kellettek, és én is közéjük tartoztam. A tinédzser barátságok egyik sajátossága, hogy az ember folytonosan együtt lóg a másikkal, és ha kell, ha nem, kísérgeti mindenhová, ahová azt a kötelesség szólítja. Henteshez karajért az anyuka megbízásából, dédikét meglátogatni... vagy épp az optikushoz. Nórával jártam ez utóbbinál életemben először, és rendszeres tevékenység lett belőle, hiszen minden hónapban be kellett szerezni a fent említett kiegészítőket. Ő magabiztosan kérte a fiziológiás sóoldatot, a mindenféle tisztító folyadékokat és a kedvencemet, a műkönnyet. Irigykedtem. Az ilyen „jócsajoknak” még a könnyük sem csak olyan mezei könny, külön vásárolni kell, hogy elég legyen, mert állítólag Nórának kevés volt a sajátja, ezért kellett a mű. Nekem bezzeg volt elég igazi is, tényleg nem hittem el, hogy van valaki, akinek úgy kell külön bevásárolni ebből.

Nem láttad a szemüvegemet?

Egy napon bejelentettem otthon, hogy az utóbbi időben, mintha rosszul látnám a betűket a táblán. Másnap már az akkori SZTK-ban, a szemészeten ültem egy ellógott, mégis igazolt délelőttön, hogy bebizonyosodjon, a szememnek semmi baja.

Elégedetten ütögette a vállamat az orvos, én meg lógó orral vettem tudomásul, hogy lencsém legfeljebb a menzán lesz a főzelékben.

Már kijártam az iskolát, felnőtt és dolgozó nő lettem, de amikor megláttam egy-egy reklámot, amiben gyönyörű nők, boldogan pislognak a tükör előtt, és egyetlen mozdulattal, könnyedén beillesztik a kontaktlencséjüket a szemükbe, mindig bevillant Nóra képe. Vele együtt pedig az is, miért lehet jó, ha az ember egy két részből álló műanyag vagy fém valamit egyensúlyoz az orrán, és az egész arcát majdnem elfedi egy keret, amikor lehet ilyen szuper kis láthatatlan készlete is. Szegény szüleim is halálra idegesítettek azzal, hogy ötvenéves koruk körül, amikor elkezdett romlani a látásuk, és szemüvegesek lettek, állandóan a szemüvegeiket kajtatták.

„István, nem láttad a szemüvegemet? Te, Bubi, hova raktad a szemüvegemet? Várj egy picit, nem látom, amit mutatsz, hozom a szemüvegemet! Már megint az én szemüvegemet vitted el! Hát meg vagy te húzatva, nem látsz a szemedtől, ráültél a vadonatúj szemüvegemre!!!" 

És akkor még nem is beszéltem a következő lépésről; amikor a keresgélésre megoldásként láncon rögzítették a kereteket, és (mint egy szigorú osztályfőnöknek) a saját, addig menőnek hitt szüleim nyakában folyton ott lógott a szemüveg.

Végre én is „jócsaj” leszek

Nyilván kitaláltad, hogy így negyven felett már nekem is szükségem van szemüvegre. Egyelőre csak az olvasáshoz, de mivel egész nap olvasok, hiszen, amikor írok, akkor is olvasok is, ezért szinte nyolc órán át a szememen van egy keret. Szép keret, jól is áll. De mégis utálom. Nyomot hagy az orrnyergemen. Izzasztó nyáron. „Valami”, ami nem az arcomhoz tartozik, mégis ott van. Biztosan tudom, hogy amint odáig fajul a helyzet, hogy már nem csupán az olvasáshoz kell majd a korrekció, nem fogok habozni. Elmegyek az optikushoz, és beszerzek egy készletet, olyat, amilyen Nórának volt.

Egyébként mostanában megint jóban vagyunk. Ő még mindig kontaktlencsét visel, és a lába is ugyanolyan jó. De már én sem érzem magam utánfutónak mellette. Főleg, ha kontaktlencsém is lesz, akkor majd együtt lehetünk negyvenes „jócsajok”.

Kárpáti Judit

Kép: iStock by Getty Images