Nemrég egy szülinapon jártunk, ahol egy nem túl közeli társasággal ünnepeltünk egy egyéves kislányt. Amint beléptünk, az egyik anyuka egyszer csak felkiáltott: „Azt az overált mi is hordtuk!” Most inkább eltekintek a többesszám első személy használatától, mert a dolog mélyebbre ment, érzések egész garmadája szabadult el bennem. Egy rózsaszín Esterházy-kockás overál történetén keresztül láttam a kislányomat, akinek jószerivel nincs is új ruhája, csak használt, és magamat, hiszen én is ugyanígy nőttem fel. Mégis életemben talán ha kétszer voltam turkálóban. Nem szeretem, mert a legtöbb helyen nem méret szerint vannak elhelyezve a ruhák, és nekem sosem volt annyi időm, hogy... turkáljak, na. Megmosolyogtat viszont az, hogy a barátnőkkel cserélt, vagy tőlük örökölt ruháimat kifejezetten szívesen hordom, mert közben sokszor eszembe jutnak, és szeretem, ha egy ruhadarabnak van története, előélete – talán ez a gyerekkori emlékeim miatt is így van .

Több jelentős, meghatározó ruhadarabom volt kislányként, kivétel nélkül mind „levetett” darab. A fontos emlékeim közé tartoznak, mert ragaszkodtam, sőt, és a mai napig kötődöm hozzájuk, noha nem vagyok olyan, aki különösebben mély érzelmeket táplálna a tárgyakkal kapcsolatban. A nálam fél évvel idősebb Piroska volt az, akinek szinte az összes ruháját megkaptam. Anyám a régi képek nézegetése közben mindig elmondja, hogy „De szerettem ezt a kis ruhádat, ez is Piroskáé volt!” Majd pedig mindig alaposan megbeszéljük, hogy mi is lett Piroskával, és miként folytatódott az élete. Ez egy közös rítus, ami összeköt bennünket. A kedvencem a fehér hálóing volt, amiben angyalian cuki kislánynak néztem ki, és elfedte a csintalan énemet, persze akkor még csak a libbenését szerettem – és azért ebben is remekül tudtunk a húgommal rossz fát tenni a tűzre.

A rózsaszín kertésznadrág volt a kerületben az ügyeletes körbejáró ruhadarab.

Fantasztikusan pink volt, és nagyon menő kord, a nyolcvanas évek szürke mindennapjaiban igazán extrém darabnak számított, amire mindenki vágyott – és ami szerintem simán el is jutott aztán mindenkihez, aki vágyott rá.

Az élénk színe beleégett a memóriámba, és a húgomat is látom magam előtt, ahogy a kis rakoncátlan fürtjeivel és a húsos ajkával – ami mindennap visszaköszön a kisfiam arcáról – áll az ujját szopva valami óvodai rendezvényen, és világít rajta a kertésznadrág.

Ott voltak aztán a külügyes barátoktól, egyenesen Spanyolországból érkező ruhadarabok, amelyek akkoriban még igazi minőséget képviseltek. Elengás, kevésbé funkcionális, mint inkább cuki darabok voltak, helyes szoknyák, kifinomult ingecskék, mellények, csinos kabátkák. Egy bordó kord ruha volt a kedvencem, (ma már kifejezetten nem szeretem ezt az anyagot...), télen hordtam a barna színű bolgár csizmámmal, aminek a jobb talpán zöld pötty volt, a balon piros, hogy ne legyen kacsalábas.

Amióta pedig gyerekeim lettek, ők is kapják a ruhákat, ám ezúttal már nemcsak a fogadó, hanem az továbbadó szerep is az enyém. Gyűjtögetek szépen, és amikor egyszer csak születik egy baba a baráti körben, akkor nála landol egy kisebb vagy éppen nagyobb csomag, ma már nemtől függetlenül, mert, ugye, van fiam és lányom is. Persze el is adogattam néhány nem annyira kedves, jobb darabot, és néha homokszem is kerül a gépezetbe: nem minden kerül vissza hozzám akkor sem, ha visszakérem. Ez egyébként nem jellemző, de volt egy köröm, amikor az egyik újszülött kisfiú után soron következő, még az egyik barátnőm a pocakjában várakozó csemete esetében nagyon vártam már, hogy újra viszontlássam a gyerekeim ruháiban, de sajnos ez nem sikerült maradéktalanul.

Hiszen ez volna a lényege, hogy az ember újra felidézi a ruhával együtt az emlékezetes pillanatokat, nosztalgiázik az egy-két évvel ezelőtti kis törpéjével, aki azóta valóságos óriás lett.

A fiúruhák már eléggé elfogytak, abból annak idején kevesebbet is kaptam, és többet kellett vennem. Ma már csak a nemrég kinőttek várnak új gazdára, kislány ruhából viszont itt egy zsák, amiből adakozni is tudok, és eladásra is vár néhány, meg persze arra, hogy valamelyik barátnőmnél kislány szülessen.

A legféltettebbek viszont egy „Emlékruhák” feliratú zacskóban várják, hogy évente egyszer megnézzem őket: két szett ruha, amiben a kórházból hoztam haza őket, a legkedvencebb rugdalózók, néhány póló, és egy kis kendő, ami még az én „fülfájós sálam” volt. Ezek azok a ruhadarabok, amiknél megáll a körforgás, nem lesznek többé levetett vagy használt ruhák, megmaradnak annak, amit nekem jelentettek: boldogságnak, jelentőségteli pillanatnak, büszkeségnek – érzések egész garmadájának.

Horvát Sára

Kép: iStock by Getty Images