– 

A múltkor az egyik kedves kolléganőm azt mondta, egyszerűen nem hiszi el, hogy én mindig ilyen jókedvű vagyok. Szerinte nincs ilyen. Pedig de. Amellett, hogy vállalom, talán kissé bárgyúnak és végtelenül egyszerűnek tűnhetek a (szinte) letörölhetetlen vigyorommal (boldogok a lelki szegények, ugye), ám én valóban egy kifejezetten derűs, jó kedélyű gyerek vagyok.

Ezért pedig javarészt a nagymamám a felelős, aki kislány koromban arra tanított, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha képes örülni az élet egészen apró, mondén jótéteményeinek is. Egy csésze kávénak a piac sarkában, egy puha fánknak a pékségben, egy kád forró víznek (meg húsz szabad percnek, amikor gátlástalanul elmerülhetsz benne) vagy épp egy tiszta vécének a belvárosban, ha már nagyon kell pisilni.

Azért az én napjaim sem indulnak kivétel nélkül mindig jól. Van, hogy nehezemre esik felkelni, még keservesebb felöltözni a sötétben, hogy aztán a hideg utcákon végigbandukolva nekivágjak a kutyasétáltatásnak. De végül mindig történik valami, ami átforgatja a kelletlenségemet amolyan igazi, nyálas, Louis Armstrongos boldog rácsodálkozásra. Hogy ez tényleg micsoda egy szép világ! Ez a pillanat legkésőbb az Árpád-híd közepe felé ér el. Bizony, a csúf Árpád-hídon, ami praktikusan nem más, mint Budapest csatakos hónalja. De látod, ott, azon a fán, ami a híd fölé nyúlik a Hajógyári sziget végéről, több száz varjú fészkel. Ahogy ébred és kel föl Pest mögött a Nap, úgy tesznek ők is bemelegítő szárnykörzéseket a híd felett, hogy aztán, mint dolgos, öltönyös hivatalnokok, együtt vágjanak neki a városnak napfelkeltekor. Fantasztikus látvány az a rengeteg, tökéletes harmóniában keringő fekete madár. No, és ott van Margit is, aki még január legelején is gyönyörű, hófehérbe dermedve, mint egy szemérmes menyasszony. margitsziget télen

Eljött az új év, legkésőbb mostanra a legtöbben feladták a fogadalmaikat. Rájöttek, hogy 365 nap túl hosszú alkohol-, csokoládé- és cupákos csülkök nélkül. Hogy állati macerás minden áldott nap fitneszterembe járni, és az anyukájukkal/feleségükkel/gyerekükkel sem tudnak annyira türelmesnek lenni, mint szeretnék. Sebaj. Én viszont mindig betartom a magam újévi fogadalmait. Tudod, miért? Mert sohasem ígérek meg olyanokat, amelyek keservesek vagy erőt próbálók, fájdalmasak vagy aszkétikusak, hanem csupa olyat, amitől jól érzem magam. Épp elég kihívást tartogat az élet, miért szívassam magam még mindennek a tetejébe? Így lett egyik évben az a fogadalmam – miután olvastam egy vizsgálatról, ami összefüggést vélt felfedezni a mindennapos melltartóviselés és a mellrák kialakulása között – hogy hetente legalább egyszer hagyom a francba a melltartómat. Szuper jól bevált, ráadásul egész évben nem szegtem meg az ígéretemet! (És csak arra kell odafigyelnem, hogy ne üljek rá a kebleimre, amikor nagy huppanással belesüllyedek a kanapéba...) A következő évben azt fogadtam meg, hogy minden vasárnap megadom a módját a reggelizésnek. Hiszen kevés lélekmelengetőbb dolog van  egy pompás brunchnál. Ezt nemcsak hogy precízen betartottam, de még sikerült továbbfejlesztenem is! A pufi palacsinták és croque monsieur-ök (azaz a francia melegszenyák) okozta instant-boldogságot a barátaimmal is elkezdtem megosztani, így sikerült legutóbb közel negyven haveromat megvendégelnem egy gigantikus, egész napos reggelizéssel.

 amerikai palacsinta

Úgyhogy tudod, mit? Idén is valami hasonlóban gondolkodom. Ünnepélyesen megfogadom, hogy mindig nagyon fogok neki örülni, hogy van luk a seggemen (most képzeld el, mit csinálnék, ha nem lenne...?) és ahogy eddig, továbbra is egyszemélyben, magam fogok gondoskodni a boldogságomról. Hol egy kád forró habfürdővel, hol egy csésze feketével, hol pedig egy nagy csoport károgva kerengő varjú látványával.

Egyszóval már most érzem, hogy ez az én évem lesz. Meg lehet, hogy a tiéd is. Ha akarod. 

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak