A templom előtti macskaköves téren egy anyuka vág át kora reggel a két gyerekével együtt. A kisebbik elmélázva baktat, látszik, hogy gondolatban még a puha, meleg ágyában fekszik odahaza. A nagyobbik fiúcska azonban vidáman ugrabugrál, nagyokat szökell. Csodálom a jókedvét, hiszen hétfő van, január másodika, reggel fél nyolc, és csontig hatoló hideg. Ilyenkor még annak is fáj a hétkezdet, aki alapból nincsen beoltva a hétfők ellen. Hiszen a hosszú téli szünet után, ami persze sohasem tud elég hosszú és pihentető lenni, a karácsony és a szilveszteri dínomdánom elmúltával fájdalmas a korán kelés, a munkába indulás. A kisfiú derűjét azonban cseppet sem zavarják ezen körülmények, épp ellenkezőleg, szárnyakat kap! Nekirugaszkodik, hogy átugorja a két kerékvető közé kifeszített vasláncot. Magasra lendül, a lábait ügyesen felhúzza, már a levegőben van, amikor az anyja korholva rádörren:

– Mit csinálsz, te?! És ha pofára esel? Akkor mi lesz?

A gyerek ügyesen földet ér, nem esik pofára. De nem is ugrabugrál utána. Mert minek. Sétálnak tovább az óvoda felé.

Bár tisztában vagyok vele, hogy a gyerek anyukáját a féltés és a szeretet motiválta, megmondom őszintén, világ életemben felállt a szőr a hátamon azoktól a szülőktől, akik olyanokat mondtak a gyerekeiknek – merő gondoskodásból – hogy ne fuss, mert elesel. Vagy ne mássz oda fel, mert lepottyansz. Meg ne fogd meg, mert koszos leszel. Mert ez mind hülyeség.

Pereceljen el az a gyerek el, pottyanjon le, legyen fülig piszkos, és essen pofára!

De az is lehet, hogy másodszorra, harmadszorra (vagy ne adj' isten, már rögtön elsőre) majd úgy ugorja át azt a kerékvetőt, hogy ügyesen landol a két lábán, olyan fürgén mászik fel-le a fáról, mint egy kismajom, és a kiálló gyökerek között is villámgyorsan cikázik anélkül, hogy bármi baja esne. Vagy... tényleg elesik, és glazúros lesz a térde, horzsolásos az orra... meg fájni fog a feneke. Na, bumm!

Pontosan tudom, hogy szülőként néha milyen gyomorszorító érzés nézni, ha a gyerek a magasban egyensúlyozik a mászókán, extra nagy amplitúdóval hajtja a hintát vagy driftelve veszi be a kanyart a kismotorjával. De akkor diszkréten elfordulok, és inkább nem nézek oda, miközben kifelé pókerarcot mutatok, és magamban nagyon szurkolok, hogy ne történjen nagy baj... vagy legalábbis ne vénás legyen majd a sérülés. De igyekszem megállni, hogy ne kiáltsak oda, hogy azonnal jöjjön le a fáról, és nem tiltom meg neki a szaladgálást csak azért, hogy biztonságban tudjam. Meggyőződésem, hogy épp az lenne a leghatalmasabb veszteség, ha nem próbálhatná ki, milyen pofára esni, ha egész életében azon rettegne, nehogy valami sérülés érje. 

A fönti kisfiúnak valószínűleg, amikor legközelebb nekirugaszkodik az ugrásnak, visszacseng majd a fülében az anyukája intelme: és ha pofára esel, fiam, akkor mi lesz?! És akkor majd inkább visszaegyenesíti az ugrásra kész lábát, kihúzza a derekát, és egykedvűen kikerüli a vasláncot. Így persze nem lesz majd semmi baj. Meg szökellés se. Semmi nem lesz.

Az anyukája örül, mert a gyerek szófogadó, nem pattog feleslegesen, nem sodorja magát veszélybe, hanem szép egyenletes tempóban elmasírozik az óvodába... meg haza. Miután anyuka este lefektette a gyerekeket, akik zokszó nélkül ágyba bújtak, bekapcsolja a tévét. És talán végigszurkol egy-két sportközvetítést olyan atlétákról, akik futnak, gátakat ugranak át és falakat másznak meg. Persze közben néha elesnek. Van, aki épp pofára, de hát anélkül elég nehéz ilyen kimagasló eredményt elérni. Aztán átkapcsol az utazós csatornára, és kicsit szomorkodik, amiért ő sohasem jutott el Ausztriánál távolabb, és a legegzotikusabb hely, ahol megfordult, az a Nyugati pályaudvar aluljárója volt.

Üldögél a biztonságos otthonában, a puha kanapén, díszpárnákkal körbevéve. Talán még unatkozik is egy kicsit.

De a lényeg, hogy ott legalább nem érheti őt és a családját semmi baj.

Fiala Borcsa