„Irigylem a problémáidat.”

Ez a nő elmebeteg! Nyomor van az országban, és ő elutazgatásokról ír.”

Ennek a csajnak nincs ki a négy kereke. Hát nem veszi észre, hogy amikről értekezik, azok egyszerűen nem problémák? Telisírja a lapokat a keserveivel, senki nem kíváncsi rá!”

„Kedves Orsolya, magának fogalma nincs arról, mi zajlik a világban, szemellenzős, azt sem tudja, melyik bolygón él. Maga felől összeomolhat a világ, de akkor is arról fog előadást tartani, hogy a romokhoz milyen körömlakk és rúzs illik leginkább.”

„A legtöbb nő örül, ha munka után megtalálja otthon az ágyat, nemhogy azon filózzon, ma melyik buliba nem jut el.”

Fejből rovom ezeket az ál-olvasói leveket, csak hogy összesűrítsem, mi a lényege, amit egy-egy írásom után az olvasóktól kapok. (Vagy a nem-olvasóktól, hiszen sokan el sem olvassák a cikkeket, csak csípőből, a cím alapján tüzelnek.) Mintha csak a nagyvilág problémái lennének fontosak. Mintha mindig az ősrobbanáshoz kellene mérni a bajaink nagyságát.

Hogy mikor ültetődött el ez a legtöbbünkben? Tegye fel a kezét, aki gyerekkorában nem hallotta a következőket: „Afrikában éheznek, te meg otthagyod a tökfőzeléket?” Mit tud erre mondani egy összezavart kisgyerek? Ha azt feleli, amit egyszer az egyik barátom, hogy ott akkor legalább nincs ilyen pocsék kaja, már meg is van a büntetés, állhat egész délután a sarokban. Átérzi-e egy gyerek a szenvedő afrikaiak problémáját? Eleinte még biztosan nem. Viszont azt érezheti, hogy az ő tökfőzelékhez való viszonya valami homályos, beteges módon összekapcsolódik a tévében látott, borzalmas állapotban lévő afrikai gyerekekkel.

Nem érti, ők miért éheznek, csak diszkomfort érzete lesz az egésztől. És fogalma nincs róla, miért segítene szegény éhezőkön, ha ő viszont magába erőszakolja a főzeléket az utolsó falatig.

Egy másik barátom azt felelte gyerekként, öntudatosan, hogy „de mi meg itthon vagyunk, Magyarországon!”. Én csak lesütött szemmel ettem tovább. Nehogy rajtam, a Benczúr utcai óvodáson múljon a világ sorsa. Az egész összehasonlítgatósdi csak arra jó, hogy már a bölcsődében elültessék bennünk: mi azért nem számítunk annyira, a mi problémánk, búnk-bajunk nem annyira lényeges. Mert van ennél rosszabb, fájdalmasabb, borzalmasabb, embert próbálóbb. A mi gondunk semmiség úgy a nagy egészhez viszonyítva.

Van olyan barátnőm, akinek kívülről nézve tényleg semmiből nincs hiánya az életben. Tehetős családból származik, anyagilag mindene megvan, a legtöbben bombanőnek tartják. És emiatt feltételezik, hogy az ő szíve nem fájhat. Hogy őt nem bánthatja semmi. Mert az ilyen ember értékelje, amije van, és fogja be a száját, ugye. Volt, aki megkérdőjelezte, hogyan vagyok képes hétről hétre meghallgatni ennek a lánynak az – ő szavaival élve – picsogását. Hisz az ő bánata semmi.

Nos, szerintem ez a fajta méricskélős hozzáállás a hibás. Mert kívülről nem mérhető fel senkinek a fájdalma, nem rakható mérlegre a lélek, és nem tudja senki más megmondani, hogy nekünk mi a probléma, bennünket belülről mi rág. Nem hiszem, hogy csak arról beszélhetünk, amit kellőképpen nemes sorscsapásnak gondolunk.

Mindenkinek a maga baja a legnagyobb. És mindenki megérdemli a támogatást és az együttérzést.

Más kérdés persze, hogy nyilván érdemes átgondolni, kinek panaszkodunk. Nincs tahóbb dolog gazdag emberként valakinek, aki fél órája mesélte el, hogy nem tudja kifizetni a számláit négyszemközt azt taglalni, hogy igen, nagyon fő a fejünk, mert nehéz dönteni két márkás csizma között. De aki ezt a saját felületén, közegében vagy blogján teszi, amit egyáltalán nem kötelező elolvasni és követni, hát lelke rajta. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy egy serpenyőbe teszem például egy beteg ember kálváriáját és a zokogást egy lemondott randi miatt. Csak azt mondom, hogy minden fájdalom fájdalom.

Nincs bosszantóbb annál, mint mikor mesélünk valamit, elmondjuk, mi a bajunk, és rögtön jön a tromf: „Az semmi! Nekem nagyobb a sebem/a szívdobogásom/a bajom/a nyavalyám.” Mintha a szenvedés verseny lenne, és győz a gondokat ügyesebben csipkézőbb, a bajt megafonba ordító. És a csendesebb, visszahúzódó, akit mindig leszóltak nem is akar már mondani semmit. Inkább eszik gyorsan egy tál tökfőzeléket, mert ki tudja, mi történik akkor Afrikában az éhező gyerekekkel.

       Karafiáth Orsolya

Kép: iStock by Getty Images