Ana Gabriela

2015. november 14. délután, Lisszabon (a párizsi terrortámadás másnapján), verőfény. Egy kis utcai kőpadkán ülök, a kávémat iszom, híreket olvasok. Épp az ISIS közleményét futom át fátyolos szemmel, mikor megjelenik egy ráncos néni, szürke házikabátban. Kezében cigaretta, rekedt hangon mond valamit. Sajnos nem beszélek portugálul, ismétlem neki többször, kedvesen. Leül mellém, majd tört angolra vált.

Arról beszél, milyen szomorú, hogy az emberiség mikre képes. Együtt búsulunk. Egymás szemébe fúrt, telített tekintettel. Nem is kellenek szavak, erre nincsenek.

Hamar kiderül, hogy Alzheimer-kórban szenved, már nem emlékszik arra, amit egy perce mondtam. Legalább négyszer kérdi meg, honnan jöttem. Azt kétszer is elmeséli, hogy a férjével Bécsben voltak nászúton, és nagyon tetszett neki a város. Művészettörténetet és építészetet tanított az egyik itteni egyetemen. A férje spanyol volt. „Mély érzésű, igaz ember." Sóhajtva ismétli, milyen könnyű rosszat tenni. És hogy mennyire fontos a hétköznapi emberek tisztelete. To respect every human being. Így mondja.

Hirtelen négy francia turista jelenik meg, segítséget kérnek. Boldogan kiáltanak fel, mikor kiderül, hogy beszélek angolul. (Vajon hány embert kérdezhettek meg korábban?) Én viszont nem tudom őket útbaigazítani, ugye. Mert nem ismerem a környéket.

Kiderül, a néni tud franciául is. Szép egymásra találás. Megkérdem, párizsiak-e. Nem. Családtagjaik és barátaik élnek ott, szerencsére mindenki épségben van. Váltunk pár kurta-szomorú mondatot, aztán elsétálnak. 

Sajnos nem tudom pontosan visszaadni a rövid, kedves emberi kapcsolódások esszenciáját, amit a padkán ülve érzek. Hiszen olyan egyszerű és annyira tiszta. Magától értetődő.  

A néni (Ana Gabriela – nevét az anyja legjobb, francia barátnője után kapta) már nem bír angolra visszaváltani, háromszor is franciául folytatja, aztán hangosan, jóízűen kacag azon, hogy milyen rossz a memóriája. És hogy perfekt spanyol, francia, portugál, de az angollal bajai vannak. Ki a fenét érdekli ez, hiszen emberek vagyunk, és ez nyelvek nélkül is összeköt bennünket. Már ketten röhögünk.

A férjének agydaganata volt. Ő utána hagyta abba a tanítást. Ott valami nagyon megrekedt. A húgának – aki csodálatos anya, ezt külön kiemeli – épp mellrákja van. Nem emlékszik, hány éves a testvére, és arra sem, mikor halt meg a férje. Olyan, mintha egyszerre lett volna nagyon rég és nagyon közel. 

Amikor elbúcsúzunk, lefényképezem. Adunk két puszit, és megölelgetjük egymást. A zebra túloldalán fogja magát, és visszafordul. Mond két múzeumot, oda mindenképp menjek el. A többi nevére, amit még javasolni akarna, nem emlékszik. Szabadkozik, a férje halála óta súlyos bajok vannak az emlékezetével, annyira megviselte, hogy ott megállt az idő. Ad még két puszit, és távolodás közben visszafordul: I like you. Kedvellek. I like you too, én is téged, mondom, aztán még megnézem, ahogy belép a sarki házba. Gyönyörű találkozás.

A fekete macska

Miután elválunk egymástól, elindulok az elhagyatott parkhoz, amit a múltkor akartam megnézni, csak már zárva volt. A „Szellemkert”. Óriási és üres. Emberméretű kaktuszok, gigantikus pálmafák, megannyi burjánzó zölddel szegélyezett kavicsút. Hacsak a bogarakat – és persze a lélegző csodanövényeket – nem számítjuk, élőlény egy szál sem. Magányosan, leesett állal ténfergek a természet sűrűjében. Hihetetlen, hogy mik vannak elrejtve ebben a városban. 

Egy pokrócokkal teli mezőre érve én is a fűbe fekszem. A semmiből formás, fekete macska tűnik fel. Egyenesen felém tart. Szélesen kiterített kendőmre szökken, a karomhoz dörgölődzik. Aztán a combomhoz. És úgy marad. Tojok az allergiámra meg a bolhaveszélyre, simogatom.

Húsz méterrel arrébb egy férfi nevetve-ámulva figyeli a jelenetet. A macska lelép, átvág a mezőn, majd eltűnik a fák között. Meghatódom. A kedves-szép gesztusok és találkozások egymásutániságán is. Szabad bőrfelületeimet balzsamozza közben a nap.

Kicsit szomorú vagyok, mert megint egy tragédia kellett ahhoz, hogy rácsodálkozzak a létezés szépségeire, egyben kellemesen bizserget a mai Zwischenmenschlichkeit ereje. Hogy kell ezt kifejezően mondani magyarul? Emberek köztiség? A német szót most valahogy megfelelőbbnek érzem.

Néha elképzelem, milyen szép lenne pusztán azért mások szemébe nézni, és egy mosolyt váltani az utcán, mert emberek vagyunk.

Ma megtörtént – mert a nehézségek közepette össze kell tartani; mert egy kollektív tragédia sokakat ráébreszthet ilyen pofonegyszerű örömünnepekre. Ha valaki goromba, szerencsére a legtöbb esetben már tudok arra gondolni, hogy velem személy szerint nyilvánvalóan nem lehet semmi baja, én viszont nem lehetek azzal tisztában, nem történt-e épp valami szörnyű az életében. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha első körben, amíg nem szokjuk meg, hogy jelzések nélkül is figyelemmel legyünk egymás iránt, mondjuk, feliratos pólókban járkálnánk. „Bocs, szarul ébredtem ma, csak ennyi. Légy velem kedves, én sajnos nem tudok.” Vagy: „Tegnap szakítottam/meghalt a nagymamám/kirúgtak a munkahelyemről.” Vagy valakit szimplán lehangol a globális felmelegedés, a világ folyása és a kilátástalanság. Vagy magányos. Vagy nem szereti magát eléggé. Egyébként nem is tudom, hány embert ismerek, aki eléggé szereti magát. Keveset.

Később, ha megtanultuk a „póló-mankók” segítségével a rendszert, csinos kis közlekedőedényekké válhatnánk, empátiával viseltetve a nálunk rosszabb sorsú vagy kedvű emberekkel, akkor is, ha nincs a homlokukra írva, mi bajuk.

Nutellás palacsinta

Most, amikor előszedem ezt a régebbi írást, 2016 decembere van. És újabb emlékek jönnek...

Életem egyik legjobb karácsonya az volt, mikor tizennyolc évesen nagyjából hatvan palacsintát sütöttünk egy barátnőmmel – hozzáteszem, pocsékul sikerültek, mivel akkoriban nem voltunk nagy konyhamágusok, de jól megkentünk őket Nutellával – és december 24-én reggeltől jártuk a várost, aztán délutánra mindet elosztogattuk hajléktalan embereknek. Volt, aki Villont szavalt cserébe.

Hálásak voltunk, mert kikerültünk a karácsonyi tébolyból. Az óriási dobozokkal a hónuk alatt, csapzottan rohanó és káromkodó emberek apró ponttá zsugorodtak, majd elnémultak, és semmivé foszlottak valahol a látóhatár szélén. Remek érzéssel töltött el, hogy egyrészt mégis ehető a palacsinta, másrészt örömöt okozhattunk másoknak. Csillogó szemmel, rendíthetetlenül róttuk az utcákat. A legfantasztikusabb a Zwischenmenschlichkeit volt. Az emberközeliség, a valódi tekintetek.

Azért írom most ezt, mert a karácsony szerintem sokszor nehéz. Könnyebben robban be a hiátus, és a gyakran terhelt családi krónikák ereje, mert viszonyítunk valamihez, aminek elvileg kifogástalanul boldognak és emelkedettnek kéne lennie.

Ha viszont jelen idejűvé tudom formálni az érzékelésemet (és nem engedek a tündérmesékkel meg plakátokkal kilúgozott agyamnak, ami szerint az életnek, a karácsonynak, a családomnak és a kinézetemnek is tökéletesnek kell lennie), elmúlik a rossz szájíz.

Emberközeliség

Idén az emberközeliséget szeretném ünnepelni. Akkor is, ha nem volt problémamentes gyerekkorom, ha a karácsony beparáztat, meg, ha a LED-tévét cipelők az utcán morcul anyáznak. Akkor is, ha ég a világ.

Majd nézőpontot váltok, és sütök megint palacsintát. Ott segítek, ahol tudok, és annak, akinek lehet. Ahelyett, hogy a fájdalmas emlékekbe meg fals ideákba kapaszkodnék, örülök annak, hogy együtt lehetek azokkal, akiket szeretek. És tisztában vagyok vele, hogy ez az egész mennyire tünékeny. 

Esetleg végre őszinte leszek, és elmondom nekik, hogy nem tudom mindig jól kezelni az eseményt, mert fájdalom is kapcsolódik hozzá, de nagyon szeretem őket. Gondolok azokra, akik már nem lehetnek velünk. És elnéző leszek azokkal, akik ridegen rohannak.

Amíg nincs feliratos póló (ami egyébként kiváló ajándékötlet), marad az empátia – önmagunk által fejlesztett és végigjárt –valamivel rögösebb útja. Talán nem is kell ezt a karácsony-dolgot túlmisztifikálni. Ha az obligát boldogság helyett az emberközeliségre gondolok, máris feldob az ötlet, mert kiszámíthatatlan, nincsenek senkinek elvárásai... és valódi.

Akárcsak Ana Gabriela ölelése a lisszaboni utcácskán. 

Néder Panni

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Stanislav Duben