A legtöbbünknek embert próbáló feladat túlélni a decembert. Nemcsak amiatt, hogy a munkák terén tombol a téboly (amit sosem értettem, miért kéne épp a naptári év végén lezárni, rendszerezni, turbóban befejezni), hanem a kétségbeesett ajándékozási őrület, valamint a családi élet koordinálása miatt is. A barátok és haverok nyomása is ilyenkor a legdurvább. Tényleg nem tudom, miért olyan életbevágó még az idén koccintani egyet, még az idén összejönni, és főleg távolabbi ismerősökkel és munkatársakkal együtt ünnepelni. (Már persze akkor, ha nem jön szívből a dolog. De az a tapasztalatom, hogy az év végi hajrában kötelezően lefutott körök igen keveseknek esnek igazán jól.) De hogyan válassz? Van-e egyáltalán választásod? Van, ahol kötelező, van, ahol ajánlott, van, ahol egyszerűen csak jó lenne ott lenni. És általában épp ez utóbbiról maradunk le… Én is gyakran sóhajtozom, hogy nem győzöm teljesíteni a meghívásokat, hogy egyszerűen nem tudok minden egyes év végi összejövetelen ott lenni. Akinek több társasága is van, és ezzel a legtöbben így vagyunk, igazán gondban lehet ilyenkor. A napok (főleg az esték) száma véges, nem meglepő, hogy több rendezvény, illetve baráti beülés egy napra koncentrálódik. És nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is nehéz feladat a választás.

Kinek mondjak nemet? Mire bólintsak rá? Van olyan döntésképtelen barátnőm, aki belezakkan a dilemmába, és egyik helyről üget a másikra, mindenhol csak megmutatja magát, de sehol nincs igazán ott.

Én, ha már elindulok otthonról, csak egy helyre megyek. De abból igyekszem kihozni a maximumot. A szétszakadós, mindenkivel-nagyon-jóban vagyok emberek szédült rohangálását sosem értettem. Kinek akarnak kedvező arcot mutatni? Vagy azt hiszik, így a biztonságos, így nem bántanak meg senkit? Csak közben éppen ők hullanak szét. Vagy azt feltételezik, őnélkülük a buli egy poshadt és unalmas babazsúr? Az egész mindössze egy narcisztikus manőver, amivel megmutatják maguknak, hogy ők a társaság csillagai, akik nélkül semmit nem ér a parti? Ilyenkor ráadásul még szóban is fel tudják értékelni magukat: „Sajnos mennem kell, pedig szívesen maradnék, de még csak ma este két-három helyre hivatalos vagyok.” Egy ilyen ember azt sugározza, nincs nála népszerűbb a földgolyón. És mi érezzük magunkat megtisztelve, hogy hozzánk is beugrott…  

De mi van akkor, ha megtudom, hogy valaki épp engem nem hívott meg? Még ha nem is érnék rá, akkor is bánt a dolog. Mert mi az hogy?! És legfőképp miért?

Konformista ember vagyok enyhén paranoid beütésekkel. Nem hívott meg Kati, akivel ugyan ezer éve nem is kerestük egymást? Hogy mer nélkülem karácsonyi koccintást szervezni? Ha a dolog a fülembe jut, akkor sem azt feltételezem, amit a józan ész sugallna, tehát azt, hogy Kati esetleg csak lefelejtett az év vége miatt hisztérikusan összeállított címzett listáról, ezt a hibát már én is sokszor elkövettem, hanem rögtön katasztrófát szimatolok, azt feltételezem, Kati nem bír engem. Estére összeáll a fejemben az egész üldözéses forgatókönyv. Hatalmas történetet kerekítek, már komplett magyarázatom van Kati évekkel korábbi sanda oldalpillantásaira is, amiből megfejthettem volna, hogy Kati csalfa barát, nem kizárható, hogy egyenesen őrült. Aztán reggelre ezt elvetem, hiszen Kati amúgy kedves és normális, mindig nagyon jókat beszélgettünk, de akkor mi a fene lehet az a valami, ami miatt kerül? Esetleg valaki bemártott előtte? Mondjuk, Saci, a csalárd csörgőkígyó? Csak ő lehetett. Tényleg, Saci is lapít már egy ideje, ez roppant gyanús. Bár lehet, hogy Saci visszahallotta, amit múltkor elejtettem róla egy bőbeszéd-rohamomban, nevezetesen hogy csinos lány, de ha sokat iszik, és bizony iszik, akkor előtör belőle a buta tyúk. És a részeg állapotban mutatott önvalónk sokat elárul rólunk. Mondtam ezt aggódásba csomagolva, mintha a Saci iránti féltés beszélne belőlem, de aki elég jól ismer, mint például Anna, aki a nevezetes estén is csak kuksolt csöndben, hogy aztán a kígyótermészete egy másik meghitt estén előjöjjön… Szóval tuti Anna mószerolt be, ez a szendeséget tettető kétarcú áruló.

Nos, ezen a ponton már a társaság minden tagja igazi rémségnek tűnik előttem. Ha eléggé hülye lettem, azaz eléggé bepörgettem magam, esetleg egy-egy nem túl kedves SMS-re is ragadtatom magam. Rühellem már az egész bagázst Kati feltételezett árulása miatt, és valahogy mégis ez a buli tűnik a legvonzóbbnak az egész kínálatból. Mindenkit féregnek nevezek magamban, már bánom, hogy valaha szóba álltam velük. Nos, általában ekkor van, hogy belépek a levelezésembe, ahol ott vigyorog egy levél Katitól, hogy bocs, valami gáz volt a gépével, a k betűtől nem mentek át a meghívók, szeretettel látna az otthonában egy szeretettel teli év végi összeborulásra. Nézem a meghívottakat, Anna, Saci, huh. Nem is olyan rossz fejek amúgy, csak roppant unalmasak. Visszaírok, hogy sajnos nem érek rá, de azért köszönöm a meghívást.     

 Karafiáth Orsolya