Botladozunk a kezdetektől fogva. Sokszor fogalmam sincs, mit kéne csinálni, vagy ha van is, nem jól adom át. Miközben a gyereket tanítgatom, én esek akkorát, hogy beleremeg a föld. Megkaptam, kiszenvedtem azt a kis csomagot, és hiába minden felkészülés, fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Persze megetettem, tisztába tettem, ringattam, de úgy néztem rá, ahogy ő most hétévesen a jégre: biztos vagy te ebben? (másik változatban: hülye vagy?!) Semmiben sem voltam biztos, de már csúszni kellett, már meg kellett tenni az első lépéseket, mert nem volt más választás. Régen, amikor még engem tanítgattak a jégpályán, sírással küszködve tízig számoltam az eséseket, utána úgy voltam vele, hogy itt már fölösleges a matematika. Anyaként ugyanezt éltem át az első néhány évben.

Botladoztunk akkor is, amikor a lányom járni tanult, én meg a két kis kezét fogva vezetgettem órákon át, sajgó derékkal. Előbb tudott állni, mint ülni, úgyhogy ha elfáradt, megbotlott, rögtön hanyatt vágódott... vagy én estem el a lábában. Abban az évben több időt töltöttünk négykézláb, mint állva. Lép-lép-csúszik, elesik, borul, sír. Feláll.

Végigbotladoztuk az ovikezdést, a betegségeket, hol én felejtettem otthon az egyik kesztyűt, hol őt lökték fel... de az is előfordult, hogy kinőtte a korcsolyát. Egyszer az egyikünk esett el, másszor a másikunk, megijedtünk, szlalomoztunk, ismerkedtünk a jéggel, az emberekkel, a szerepekkel, a sebtapaszokkal, a módszerekkel, a szabályokkal. Hol irigykedve néztünk másokat, akik egy mozdulattal, könnyedén átszelték a pályát, hol mi segítettünk fel valakit.

Rájöttünk, hogy előbb-utóbb a legjobbak is elcsúsznak, elesnek, ahogy mi, de azért van a biztonsági korlát, hogy legyen miben meg- és felkapaszkodni. Jöttek új emberek, új pályák, új kihívások, de mindig léptünk egyet előre.

Lép, lép, na még egyet, ugye, megy ez!

Túléltük azt is, amikor megrepedt alattunk a jég. Már tipegtünk, néha szaladtunk, de akkor jókorát estünk: jött a válás, a hazaköltözés, a szembesülés a múlt árnyaival. Nem nyelt el a víz, találtunk menedéket és segítséget is, amikor én egy kicsit leültem a pálya szélén, és kifűztem a korcsolyát. A lányom a nagymama karján botladozott tovább, míg én kifeküdtem minden bajomat, ittam a meleg teát, és szép lassan visszamerészkedtem a jégre.

Ismerős volt, mégis új, más módszerrel kellett megtanulnom siklani. De sokat gyakoroltam, és biztosabb, gyorsabb, pontosabb lettem, mint valaha.

Nincs már olyan jég, ami ne bírna el minket, nem ijedünk meg a rianásoktól.

Egyre bátrabbak lettünk, a kis kócos meg én, már nem méricskélünk minden lépés előtt, és nem esünk akkorákat. Fogjuk egymás kezét, mert azt nem engedtük el egy percre sem, kicsit összeizzad a tenyerünk, egymásra mosolygunk, és siklunk tovább. Lép-lép-csúszik.

Karácsonyra saját korcsolyát akar. Azt hiszem, megyünk a Balatonra.

 

Fenyvesi Zsófi

Kép: iStock by Getty Images