OTPWMN

–

Innen szép nyerni

Nem sok értelme lenne utólag szemrehányást tenni a szüleimnek, de azért ami tény, az tény: a pénzügyi nevelés, pláne a tudatosság teljes egészében kimaradt a gyerekkoromból. Tulajdonképpen arra szoktam gondolni, micsoda szerencse, hogy ösztönből sikerült a magukhoz mért legjobbat nyújtaniuk, náluk aztán igazán értelmet nyert a tétel, miszerint a gyerekeket nem nevelni, hanem szeretni kell. Ez utóbbiból annyit kaptunk otthon, hogy még most is abból élek. A pénz viszont sajnos egy kicsit más tészta...

A szeretet még senkinek nem segített abban, hogy időben befizesse a számláit, és csak azután vegyen egy menő helyen a fizetése harmadából pulóvert, amikor már kicsengette a közös költséget.

Habár az elköltözésem feltétele az volt, hogy legyen saját havi jövedelmem, és a lakás rezsijét, felújítását is magamnak kellett finanszíroznom, könnyű szívvel húztam el otthonról az akkor még lerobbant lakásba. Hogy aztán éljek, mint a tücsök, és egy három hónapos kanadai munka közben, Torontóban érjen a hír: sikerült felhalmoznom kétévnyi közös költség tartozást. A hab a tortán pedig az volt, hogy amikor megérkeztem Kanadából a lakásomba, ott vaksötét honolt, mert kikapcsolták az áramot...

Gyereke születik a gyereknek

Felnőttkorom félrecsúszott pénzügyeinek kibogozása még hosszú évekig eltartott, és egyszer rá kellett jönnöm, hogy van, amihez az akarat és a fejlődni vágyás sem elég. A pénzügyi problémák sokszor egészen mélyen gyökereznek, és nem is a pénzhez van a legtöbb közük. Harmincnégy éves voltam, amikor megszületett a most nyolcéves fiam, de dacára a koromnak, pénzügyek terén, mintha gyereke született volna a gyereknek.

Egy dologban biztos voltam: neki nem adhatom tovább ezt a nehézséget. Nekiveselkedtem, hogy valahogy összeszedjem, ami az én nevelésemből kimaradt, könyveket olvastam, a neten böngésztem, mások szokásait figyeltem. Igyekeztem átadni a kisfiam korának megfelelő tudást az érzékelhetően élénk, viszonylag korán megnyilatkozó pénzügyi érdeklődését kielégíteni.

Talán szégyellhetném, de inkább leírom, hátha mást is feloldoz: csak nem olyan régen – már negyvenhárom vagyok – sikerült egy speciális terápiával rájönnöm, mi az oka a pénzügyi elakadásomnak, és letennem ezt a nagy terhet.

Biztosan tudom, hogy a valódi önismeret és szembenézés nélkül hiába volna a tudatos nevelés, továbbadnám a fiamnak a saját hiányosságaimat és rossz mintáimat.

Most itt tartunk

Pár hónappal ezelőtt közösen ültünk egy bankfiókban az ügyintéző pultjánál, a nyolcéves Milán vigyorogva súgta oda nekem leolvasva a névtáblát: „Zsuzsának hívják a nőt.” Zsuzsa intézkedett, nyomtatott, aláírást kért, a fiam pedig felnőttesen firkálta oda a hetek óta gyakorolt profi aláírást. Milánnak ugyanis nyolcévesen bankkártyája lett. Rajta 4500 forint, az összegyűjtött zsebpénzének egy része. A másik része, a maradék 2500 forint a pénztárcájában, mondván: legyen készpénze is.

Aztán nemrégiben hármasban sétálgattunk a férjemmel és a fiammal, amikor egy ATM előtt a gyerek felénk fordult: „Megengeditek, hogy kipróbáljam, milyen pénzt kivenni a kártyámmal?” Mosolyogva egymásra néztünk, és persze engedtük. Látta már sokszor, hogyan kell, nagy odafigyeléssel nyomkodta a gombokat, választotta a különböző opciókat.

Amikor a gép sípolva kiadta az ezerforintos bankót, mind a hárman olyan büszkén álltunk az automata előtt, mintha a saját képmásunkkal ellátott pénzjegyhez jutottunk volna hozzá.

Még mindig megvan a lakásom, és még mindig egy kőhajításnyira a bulinegyedtől. Ha úgy alakul, akkor egyszer ez lesz a fiam első lakása. Akit bizonyos szempontból elkényeztet az élet, de úgy hiszem, van esély rá, hogy még a pénzügyeit is jobban csinálja nálam.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/chabybucko