–

Besüt a nap a helyi iskola fakupolás uszodájának hatalmas ablakain. Este a víz alatti lámpák világítják meg az úszáshoz az utat. Jó ide bejönni.

Húszéves korom óta úszom. Tinédzserként utáltam a sportot, amikor csak tudtam, lógtam a tesiórákról, orvosi igazolásokat gyártottam, csak hogy ne kelljen menni. Később rájöttem, hogy mozgás nélkül hosszú távon nem lehet élni, és az egyik barátnőmmel elkezdtem uszodába járni. Mára ott tartok, hogy ha valami miatt mégsem jutok el, fájni kezd a lábam, a térdem, a testem jótékonyan kényszerít, jelzi, hogy mennem kell.

Amióta gyerekeim születtek, heti kétszer fér bele az úszás az időmbe. Ez nagyjából állagmegőrzésre elég, egy darabig. Gondolom én. Az idő már így is meglátszik a combom enyhe redőin, a hasam domborulatain, hogy a melleimről ne is beszéljek. Ez van.

Egyik alkalommal, miután kijöttem a vízből, már csak egy tíz év körüli kislány volt rajtam kívül az öltözőben. Vékony madártestére csőfarmert és combig érő, denevér ujjú pólót húzott, majd szárítani kezdte sűrű, háta közepéig érő haját. Edzésről jöhetett, úszás közben láttam az egyik sávban a sok gyereket.

Már nekem is csak a hajam volt hátra, odaléptem mellé, benyomtam a szárítóm dugóját a konnektorba, és leültem a vele szemközti padra. Négyféle hajformázó habot raktam magam mellé, a kislány lopva figyelte, mit csinálok. Amikor a második flakont vettem a kezembe, nem bírta tovább, megkérdezte, mire való.

– Arra, hogy szebb legyen a frizurám tőle – egyszerűsítettem le neki a választ, nem akartam elmondani, hogy milyen ócska hajam van, hogy nem tudom kibontva hordani, mert töredezett a vége, vékony szálú, és egyébként is kevés, lelapul, elöl pedig már egy kicsit kopaszodom, ezért mindig figyelnem kell rá, nehogy a fejbőröm kilátszódjon, és hogy minden hajszárítás után reménykedem, most talán ez a sok kence csodát tesz, és megint olyan dús lesz a hajam, mint régen.

– És ez a másik? – kérdezte.

– Hát, ez meg, hogy hullámos legyen.

– Én is nagyon szeretnék hullámos hajat – mondta erre, és kérdés nélkül a kezébe vette a flakont.

Hatalmas adagot nyomott a tenyerébe, a mennyiségtől kicsit ő is megijedt, nem tudta, mihez kezdjen vele. Tétován előrehajtotta a fejét, és rákente a hab egy részét, aztán maszatos kezét eltartva a ruhájától rám pillantott.

– Na, milyen lett? – kérdezte, és megnézte magát a tükörben.

– Előtte is nagyon szép volt — mondtam neki, de ő meg sem hallotta.

Tovább figyelte a készülődésemet, minden mozdulatomat követte, látni akarta, milyen lesz szárazon a frizurám, hogy festem ki a szemem, a szám, nézte a ruhám, mintha valami titkot leshetne el tőlem.

Aztán egyszer csak megszólalt:

– Te hányadikos vagy?

A kérdésétől majdnem kiejtettem a fésűt a kezemből, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem is hallottam volna, továbbra is a tükör felé fordultam. Legszívesebben semmit sem mondtam volna, addig is, amíg a válaszból kiderül az igazság, lehettem egy kicsit újra tizennégy éves.

Elképzeltem, hogy iskolába járok, hogy sietnem kell, mert mindjárt becsöngetnek, hogy izgulok, nehogy a tanár ma engem feleltessen, és várom a nagyszünetet, amikor a barátnőimmel végre a folyosón leshetjük a felsőbb éveseket. De sokáig nem ábrándozhattam, a kislány várta a válaszomat.

– Én már nem járok iskolába – hebegtem.

Először nem szólt semmit, csak nézett rám áthatóan.

Szinte éreztem, ahogy a szemében egy pillanat alatt huszonöt évet öregszem, hogy a smink lemállik az arcomról, és ő megpillantja a ráncokat a homlokomon. Ahogy jobban megnéz, egy-két ősz hajszálat is észrevesz.

Ám a kislány úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.

– Akkor mit csinálsz? – kérdezte, miközben a táskáját hanyagul a vállára dobta.

– Van egy kétéves kislányom, vele vagyok otthon.

– Egyszer én is szeretnék anyuka lenni – mondta, majd gyorsan hozzátette. – Ja, és szép lett a hajad. – És már robogott is az ajtóhoz.

Hirtelen szóhoz se jutottam.

Aztán mire kezdtem volna felfogni, hogy miket beszél – hiszen hozzá képest én... és egyébként is... meg ugyan, dehogy... addigra már nem volt sehol. Hallottam, ahogy csapódik mögötte az ajtó.

Szedegetni kezdtem a holmimat. Elraktam a fürdőruhám, a papucsom, begyűrtem a törülközőt a táskámba, felvettem a kabátomat, majd elindultam a kijárat felé én is. Elsiettem a tükör mellett.

Ahogy nyitottam az ajtót, belepillantottam. Először elkaptam a szemem, és már indultam is tovább, de aztán másképp döntöttem. Visszafordultam, és elszántan farkasszemet néztem magammal.

Szemügyre vettem a hajam, az arcom, a szarkalábakat a szemem körül, a homlokom ráncait, azt a néhány ősz hajszálat.

Egész jó, gondoltam magamban, és nem bírtam megállni: elmosolyodtam.

Hidas Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Eskemar