cewe wmn kampány

Boldog, békés, analóg gyermekévek...

Számomra a fotórendszerezés olyan, mint amikor a kislábujjad teljes svunggal találkozik a kanapé sarkával. A horzsolás, amibe valahogy mindig citromlé kerül. Vagy egy A4-es papírral elvágott ujjbegy: rohadt idegesítő.

Az Y generáció tagja vagyok. És mint ilyen egyednek, gyerekkoromat a magnó, a VHS-kazetta és a fényképezőgép triumvirátusa határozta meg.

A fotókészítésből a családban mindig maga a fényképezés jutott osztályrészemül, minden más feladat a szüleimre maradt. Így a kőkemény valóság csak később csapott arcon, amikor megjelentek a digitális fényképezőgépek, és bizony össze kellett válogatnom a képeimet.

Addig is a boldog gyermekévben ott voltak nekem a magnószalagok és a VHS-kazetták, amelyek bőven lekötötték az energiáimat. Nyaranta balatoni fotóalbumok készültek, év közben pedig már-már vállalkozásszerűen űztük a videóklip válogatások és HIT-MIX-kazetták előállítását. Évente persze legalább egyszer megesett, hogy valaki meglepetésszerűen letörölte a kedvenc filmemet, mert rávette a tegnap esti Dallast.

Amikor beraktam a lejátszóba, a felfedezés nagyjából annyira volt kellemes, mint amikor a mélyhűtőbe nyúlsz a fagyis dobozért, és „bigtrió" helyett fagyott pörköltet találsz benne.

A csalódásoktól függetlenül, aranyéletünk volt kilencvenes években, imádtam trükközni az akkor épp rendelkezésre álló technológiával, amivel viszont sosem kellett pepecselnem, az a fényképezés volt.

Egészen mostanáig. Mert 2016-ra fordult a kocka

Mára bizony totálisan leegyszerűsödött az egész folyamat, csak a fényképkattintás maradt ugyanaz (apropó, észrevettétek, hogy a leghiperszuperebb telefonok és más kütyük is hajlamosak az oldschool fényképkattintós hangeffektet használni a fotóalkalmazásaikban?). Minden hiperkönnyen tárolható lett, nincs szükség válogatásra, ellenben több gigányi kupacokat kerülgetünk a digitális tárhelyeinken. 

Eleinte visszasírtam a 24 kockás filmtekercsekkel fényképezést, amikor még meg volt az az izgalom tárgya a fotóboltban állva, hogy vajh’ jól sikerültek-e a képek. Idővel megtanultam, hogy ne felejtsem el a vakut bekapcsolni, le az objektív sapkával, és hogy a nejlonzacskótól nem lesz vízálló a gép.

Lassan, de biztosan csökkent a homályos képek száma és gyarapodott az album, egyre jobb képek készültek. De mire kiokosodtam, mehetett a kukába a régi fényképezőgép meg a tekercses filmek...

Noha egynémely alaptörvény ma is ugyanúgy érvényes, mint akkoriban, annyi azért még is változott, hogy nyaralásonként legalább 100-500 fotó készül. Csak egy készülékkel. Ha ezt megszorozzuk a résztvevők számával meg az évenkénti szülinapokkal, pirosbetűs ünnepekkel és utazásokkal, akkor könnyen kikerekedik belőle a többezres szám. Ilyen sok emlékünk van magunkról. Hát nem csodálatos?

Vajon létezik-e arany középút?

Az első próbálkozásom, hogy megtaláljam a középutat a bűntudatom elcsitítása és fotóalbum leggyorsabb elkészítése között, egy digitális képkeret volt. Egy darabig ment a dolog, de minél tovább használtam, egyre inkább úgy éreztem, mintha egy mauzóleumba csöppentem volna. Ahogy egymásba átúsztak a bénán vigyorgó emlékek a következő tengerparti képbe... már csak egy felirat hiányzott volna róla: élt Capri szigetén: 1989-2016.

Újra előbújt belőlem a megfogható, tapintható, lapozgatható album hiánya. Úgyhogy, mit volt mit tenni, kitaláltam, hogy kinyomtatom a képeket. Ha már tud ilyet a nyomtató... miért ne csinálhatnám én magam az egészet? Na, ez volt az a pont, amikor menthetetlenül elvesztem a nyomtatópatronok és fotópapírok világában.

Amikor lett kép, patron nem volt, amikor mindkettő volt, én állítottam be rosszul; hol kisebbre, hol nagyobbra sikerült, mint maga a papír, és még mindig maradt 399 kinyomtatásra váró kép… a türelmem és a fotópapír viszont egyre csak fogyott.

Miután fájó szívvel lemondtam a projektről, nagy lendülettel elővettem a régi fényképezőgépemet (mert nem, nem voltam hajlandó kikukázni). Először akkor lepődtem meg, amikor kiderült, hogy elem kell bele. És utána sorozatban jött a többi felismerés, az elfeledett tulajdonságok és értetlenkedés: a fények nem állítják be magukat, a képek elmosódnak, semmi sem automatizált, különben is, mire való a napocskás gomb?! Egy szó mint száz, a retró menő meg minden, de ez bizony halva született ötlet volt. 

Végül jött a Facebook...

...mondhatni, kínomban. Ez itt az új média világa, kérem szépen, haladjunk a korral! Laza mozdulattal a szőnyeg alá sepertem minden korábbi ötletet, és elhatároztam, hogy ha már mindenki ott gyűjtögeti (és teszi közszemlére) életének legjobban sikerült digitális lenyomatait, akkor miért ne lenne nekem is jó ez a megoldás? Igazán praktikusnak tűnt fellőni a képeket a FB-ra és ott tárolni őket egészen addig, amíg azok kínossá nem váltak, vagy amíg magam sem érezem kellemetlennek azt, hogy ugyanígy mások életét én is végigmozizhatom. Az előző mondatban persze benne van a dolog fenntarthatóságával kapcsolatos válaszom is...

A kérdés tehát továbbra is adott. Elérhető-e egyszer az örök béke és nyugalom a fotóalbumok világában? Hogyne!

Csak le kell mondanom arról, hogy megúszhatom az elkészült ezerötszáz fotó válogatását, nem szabad a folyamatból egókérdést csinálni, így talán az az idő is, ami ezzel telik, nem pusztítja el az agysejtjeimet. No és persze a válogatás után meg kell tennem a következő lépést, hogy digitális emlékeim papírra vetülhessenek – így fennmaradásukat ne akadályozza egy tönkrement laptop vagy elázott vincseszter.

Addig pedig, amíg ráveszem magam erre, van itthon ez a remek szőnyeg, amely alá kiválóan be tudom seperni a problémát, és hibernálni a kérdéskört, amíg a technológiai fejlődése meg nem szüli rá a megnyugtató választ. 

Fotók: Szerző sajátja. 

Szőcs Lilla