-

Nagyon tiszta sötétkék szemei voltak. Akkor már hosszú percek óta kint beszélgettünk az angol pub előtt. A francia férfival végre angolul érthettem szót a történelmi normandiai városkában, miután már jó ideje próbáltam egyre kétségbeesetten kideríteni, hogyan juthatok ki a tizenöt kilométerre lévő kikötőbe. Órák teltek el azóta, hogy délben kiszálltam a város főterénél magyar barátom autójából, akivel előtte három napot kirándultunk Bretagne vidékein. Engem nem kell félteni, tudod, ezt a fél napot remekül el fogom tölteni ebben az építészeti orgiában, aztán majd valahogy eljutok a komphoz, mondtam még neki búcsúzóul. 

Szeptember közepe volt, ilyenkor a fények is mások. Lágyan súrolják a csipkés kőfalak oldalát, a templombelsők rózsaablakai oda-vissza verik a magas falakon a színeket és fényeket. A gótikus belváros máskor magába szippantott volna, és szédelegve a katarzistól bóklásztam volna egyik templomtól a másikig. Most mégis minden olyan töménynek tűnt, az agyam kezdett lázadni az újabb vízköpők és üvegablakok ellen. Épp elég volt neki a bent zajló mozi. A fejemben szünet nélkül váltottak színt az emlékek, emberek, gondolatok, az elmúlt napok, hetek, hónapok képei. Úgyhogy inkább kérdezősködni kezdtem a kikötő felé tartó buszokról, de az angol kérdésre érkezett francia válaszok azt sejtették, hogy nem lesz könnyű dolgom. Fáradtan álltam meg az angol kocsmában. A pultot támasztó Frédérick válasza visszarántott a földre: vasárnap van, a franciáknál ilyenkor lényegében nincs tömegközlekedés, és ha taxival megyek, az jóval többe fog kerülni, mint amennyi az éjfélkor induló komp ára lenne Caen és Portsmouth között.

Frédérick magas volt, markánsan szép... és érdek nélkül tetszett. A férfi nem érdekelt, érdeklődő nyitottsága ellenére is tapintható zártsága fogott meg, és tartott ott.

Szép volt még a fájdalom is a tekintetében. Tudtam, mi fáj neki annyira, nem lehetett nem kihallgatni a londoni születésű pultos srácnak elsírt történetét a lányról, aki csúnyán becsapta. Nem sokkal később már kint álltunk a sörünkkel, ő egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és mesélt. A lányról, aki az élete volt. A második élete. Az új élete. Ami most véget ért. Vele akartam elölről kezdeni mindent, mondta, és elhallgatott.

Miért, mi történt előtte?

Börtönben voltam, válaszolta, és a mélykék szemek belefúródtak az enyémbe, kutatva az ijedség, a meghátrálás és a lenézés jeleit.

Miután semmi ilyesmit nem tudott felfedezni bennem, halkan folytatta, tekintetét újra a cigaretta füstjébe mélyesztve. Öltem. Megöltem egy embert. Kocsmai verekedés, nem akartam, hidd el, nem akartam bántani. A földre került, és nem kelt fel többé. A mai napig nem értem. Valaki azt mondta, ez volt a karmám, törődjek bele. Tíz évet kaptam. Pár hónapja szabadultam. Az a lány… azt a lányt nem érdekelte a múltam. Talán én sem igazán. Ma délben épp akkor értem haza, amikor te megérkeztél ebbe a városba, és mire kiszálltál a kocsiból, hogy sétálj egyet a belvárosban, nekem már véget is ért az életem. Megint.

Semmi különös nem történt, csak ott csókolózott azzal a másik férfival az otthonunkban. Ennyi. Szánalmas, hogy sírtam.

Mit is mondhattam volna, hogy: ugyan, Frédérick, aki ennyi mindent túlélt, ezt is túl fogja? Hogy meg se érdemelt téged az a ribanc? Hogy higgy már magadban, és akkor találsz majd egy rendes lányt? Nem mondtam semmi bután közhelyes vigasztalást, csak hagytam, hogy meglássa a szememben az együttérzést. Sután terelte el a szót magáról:

Gina, hogy jutsz ki a komphoz?

Fogalmam sincs, Frédérick, talán elindulok gyalog, gyalogoltam majdnem másfél ezer kilométert az elmúlt hónapokban, megoldom.

Figyelj, én arra lakom, kocsival vagyok. Két kilométer kitérő, talán sokat is mondtam, nekem nem gond, igazán. De megértem, ha inkább sétálnál.

Belenéztem újra a mélykék szemekbe, és eszembe jutott a gibraltári templom, és az a januári meleg vasárnap, amikor megérkeztem az ibériai félszigetre, hogy megkezdjem kilenchónapos hátizsákos utazásomat. Az új élet első utazását. Egyedül. A templomban épp mise volt, a pap bágyadtan dörmögött, inkább magának, mint a pár tucat hívőnek. Aztán egyszer csak „kiszólt az Isten a szájából", egyenesen nekem: Do not be afraid! Ne félj, ne félj, Gina, a tenyeremen hordozlak majd, most is, mint mindig, kőbe nem ütheted a lábad. Nincs mitől félned! Aztán Rocio aggódó anyai arca kúszott be elém, aki egy éjszakára szállást adott a Sevilla melletti falucskában, és másnap búcsúzóul így figyelmeztett: „azért ne legyél olyan naiv, itt sem csak jó emberek vannak, sőt, nagyon sok a rossz ember, vigyázz velük.” „Tudom, Rocio, persze. De én csak jó emberekkel fogok találkozni.” A magas francia még mindig engem nézett, válaszra várva:

Frédérick, ne viccelj, hálásan köszönöm, ha elviszel!

A komp bejáratánál állt meg az autóval. Segített kivenni a hátizsákom, és bátortalanul megöleltük egymást. Hálálkodni kezdtem, de leállított: Ne köszönj nekem semmit. Te sokkal többet adtál nekem, mint amit én tudtam adni neked. Kérlek, ha úgy alakul, hogy sokan hallgatnak rád, és el tudod mesélni másoknak ezt a délutánt: mondd el nekik: attól, hogy egyszer bűnt követtem el, nem lettem bűnöző. Attól, hogy börtönben ültem, még lehetek jó ember. Mondd el, hogy mindenkinek jár az esély: esély a kegyelemre. Kérlek, majd egyszer meséld el a történetem!

Prónay-Zakar Gina