-

Ha kapcsolatban élsz, általában magányos vagy. Ha egyedül élsz, visszavonhatatlanul magányos vagy. Ezt hiszik az emberek.

Persze mindkét állítás általánosítás, de mégis teljesen az ellenkezőjét hisszük annak, ami a valóság. Úgy, hogy közben saját tapasztalataink is vannak a magányról. És mégis makacsul tartja magát mindkét tévhit.

A helyzetet tovább bonyolítja, ha nő vagy, és egyedül élsz. A nem kellesz senkinek-től, az önző, karrierista ribancon át, a válogatós vagy, így jártál-ig terjed a skála. Mert az ember egyszerűen imád panelekben gondolkodni. Egyedül lenni rossz. Párban lenni boldogság. Ennyi. Meg, ugye, ha én is kibírtam, és végigcsináltam, akkor nehogy már te ne légy képes rá...

Szóval szemetek vagyunk egymással, mindemellett pedig még előítéletesek is. Természetesen csak mélyen és legbelül.

Egyedül élek. Igen! Válogatós vagyok, de...

Mikor is  jutott eszembe utoljára, hogy miért nincs mellettem egy pasi? Két hete, amikor óriási ködben és sötétben, ismeretlen utakon autóztam a hegyekben. Öttel mentem, nem volt ködlámpám, késésben voltam. És nagyon ideges is.

Eszembe jutott, hogy ilyen helyzetekre kell férfi, férj, barát, partner vagy szerető. Belőlem is kitört a hiányérzet, mert nehéz volt, azt hittem, nem tudom megoldani egyedül. De folytatnom kellett az utam.

Közben magamra haragudtam, hogy miért nem maradtam otthon a francba egyedül, és akkor most nem lenne ez. Majd megérkeztem a célomhoz, és gyorsan el is felejtettem, hogy az érkezésem előtti percekben még vadul hiányoltam magam mellől a férfit. A buli jól sikerült, mert partner, haver, barát, ismerős azonnal akadt, és persze hogy nem voltam egyedül.

Meg akkor is eszembe jutottak ezek a gondolatok, amikor kiégett az autóm lámpája. Szintén sötétben, váratlanul. Félvakon siettem a dolgomra.

Vagy akkor, amikor nem tudtam kinyitni a tetőablakom. Teljes erőből feszítgettem. Telefonos segítséget kértem az alsó szomszédtól, aki elmondta, olyan hideg van, hogy befagyott az ablak. Van ilyen, én meg nem tudtam. Ő ismer már, tudta: annyira meg akarom oldani a helyzetet, hogy képes lennék tönkretenni az ablakot.

És akkor, amikor nem tudok beparkolni a garázsba. Sok próbálkozás után azért összehozom.

Amikor eltévedek, mert hisz hiába van GPS, mi a fenét jelent az hogy: „enyhén jobbra", meg hogy: „haladjon délkelet felé"?!

Akkor is, amikor felelősségteljes döntést kell hoznom a gyerekről. Egyedül.

Akkor, amikor a gyereknek kérdései vannak a szexről. Válaszolok, de azért megjegyzem, hogy az apukájával is beszélhetne erről.

Klasszikus hárítás, hogy a kényelmetlen dolgokat csinálja már meg valaki helyettem. Aztán végül mégis megválaszolom, és még büszke is vagyok magamra.

Akkor, amikor a szobafestőt irányítom. Aki először direkt nem azt csinálja, amit kérek, mert neki nem tetszik. A végén meggyőzöm, és én győzök. 

Akkor, amikor az asztalost, az autószerelőt, a hentest, az ügyfelet, a főnököt győzködöm, hogy mit akarok, és miért épp úgy. (Persze, ha hülyeséget akarok, akkor elengedem a dolgot.)

Akkor, amikor a leandereket kell behozni a teraszról, és rengeteg ág letörik, nekem meg a körmöm is, de telelniük kell a lépcsőházban.

Akkor, amikor egyedül érzem magam. Csak úgy. Mondjuk, ez nagyon ritkán fordul elő. És nem is nemhez kötött. 

Az azonnali megoldás is kézenfekvő. Rengeteg barátom van, és ott a telefon.

Mindig, mindenre van megoldás.

Én magam vagyok a válasz.

 Törőcsik Edit

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rasstock