„Magyarországon nem tudják az emberek, mi a szabadság" – interjú Fabricius Gáborral

-

Fabricius Gábor: Látom leszedted a könyvem külső borítóját. Nekem is jobban tetszik így.

D. Tóth Kriszta: Igen, mindig lehámozom a könyveket. Nagyon szépek a színei. Gondolom, vizuális szakemberként ezen is rajta tartottad a kezedet.

F. G.: Igen, én csináltam. Szerettem volna valami nagyon letisztult, szövegalapú tervet. Persze a külső borító esetén más szempontok játszottak közre, hiszen azért az fontos, hogy levegyék a polcról a könyvesboltban.

D.T.K.: Már a szerző neve is befolyásolja valamennyire, hogy milyen érzésekkel, várakozásokkal veszi kézbe az olvasó a könyvet.

F. G.: Milyen szempontból?

D. T. K.: Arra gondolok, hogy egy máshonnan, a reklámszakmából jól ismert ember evez az irodalom vizeire. Ezt az „átevezés” érzést én is jól ismerem szerzőként. A rettegéssel teli várakozást, hogy vajon hogyan fogadják majd, elfogadják-e majd a szöveget tőlem.

F. G.: Nagyon örülök, hogy az Európa Könyvkiadó adta ki a Más bolygót. Nekem fontos volt, hogy egy olyan jelentős irodalmár, mint M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó igazgatója, Bret Easton Ellis magyar szerkesztője, nagy orosz írók fordítója jókat gondol a szövegről. Miután elküldtem neki a kéziratomat, másnap fölhívott, hogy neki ez kell, ami nagyon sokat jelentett. Az Európa Könyvkiadónak viszonylag kicsi a magyar szerzői portfóliója – olyan írókat publikálnak, mint például Háy János vagy Konrád György. Az otthoni könyvespolcom negyven százalékát az  Európa Könyvkiadó könyvei teszik ki, megtiszteltetés közéjük tartozni. Jó érzés volt, hogy Miklós azonnal úgy látta: van keresnivalója a szövegemnek náluk, és jóérzés volt, hogy büszke rá.

D. T. K.: Azért te már meglehetősen gyakorlott vagy a műfaji határok átlépésében...

F. G.: Szerintem te is...

D. T. K.: Kétségkívül, de ez az interjú most nem rólam szól, hanem rólad.

F. G.: Érdekesek ezek a „tiltott határátlépések”.

D. T. K.: És nagyon felszabadítóak, ha az elsőt túléled.

F. G.: Én azt szoktam mondani a Más bolygóról, hogy élve születés volt, és innentől kezdődik a munka nagy része: hogyan neveled föl, mit szól hozzá a külvilág, mit indít el az olvasóban. Elvégre egy mű útja még csak a felénél tart, amikor a szerző elkészül vele, pontosan a második fele utána kezdődik.

D. T. K.: A Puha neon fejlövés című novelláskötetedet többen nem fogadták nagyon jól...

F. G.: Az első könyvemet teljesen félreértették, de volt rövidfilmem is, ami így járt. Szerintem az alkotó hitelességéről is szól ez – ezt sajnos nem lehet megkerülni. Egy szerzőnek semmi mása nincs, mint a hitelessége. És szól a társadalmi mobilitásról is szól. Nem a föl-le irányúról, hanem a vízszintesről. Az, amit te csináltál – a műfajok közötti átlépéssel –, és amit én csinálok, azt a kelet-európai közeg nem kedveli és nem is erősíti, még inkább azt mondanám: nem szokta meg, hogy létezik ilyen.

D. T. K.: Szerintem inkább nehezen tudja hová tenni, megérteni. Hogy miért kell ugrálni? Mindig újjal kísérletezni? Miért nem jó az, ami van?

F. G.: De Svédországban tudja, Hollandiában tudja, Amerikában tudja...

D. T. K.: Lehet. De nekünk ez a közegünk, mi itt alkotunk, nekünk ez jutott. Ez a csodálatos, „lángoktól ölelt kis ország.  Erről, a külső-belső határok átlépéséről, vagy ennek kudarcáról szól az egész életünk, a döntéseink, és erről szól a regényed karaktereinek élete is.

F. G.: Ez a történet arról szól, hogy nem tudod a múltadat eltörölni, hiába vannak illúzióid, ez mégiscsak Kelet-Európa, akárki akármit ígér, és mindenki kelet-európai... az utolsó emberig mindenki. Másrészről meg arról, ahogy a te történetedben is... bocs, hogy megint veled példálózom...

D. T. K.: Ha neked könnyebb, hogy rám vetíted a mondanivalódat és nem magadra, akkor rendben, használj nyugodtan.

F. G.: Haha, oké, akkor projektálok. Nem elég, hogy az ember állati sok munkával, elszántsággal, folyamatos figyelemmel, némi tehetséggel sikerre vitt valamit egy adott területen. Mindig olyat kell keresni, ami inspirál, soha nem szabad belesüppedni, a körülmények áldozatává válni. Akkor elkezded keresni az újdonságot. De ahhoz, hogy lépj, őrületesen nagy bátorság kell. Mert folyamatos a bukásveszély. Én is nagyon sokszor megütöttem magam.

D. T. K.: Szerinted miért rettegünk ennyire a kudarctól? Attól, hogy hibázunk?

F. G.: Mert gyerekkorunkban nem engedték meg nekünk, hogy hibázzunk. Nem tanították meg, hogy a kudarc része az egésznek. Pedig ha járni tanulsz, akkor elesel néha. Miért kellene nekem tökéletesnek lennem?

DTK: Nem kell. Nem lehet.

F. G.: Nem is akarok. Nem is tudok.

D. T. K.: Hogy viseled, ha megütöd magad?

F. G.: Az érzelmeimre nem hat, szakmailag pedig fontosnak tartom. Bizonyos értelemben a kritikáknak hálával tartozik az ember.

D. T. K.: A Más bolygó olvasása közben folyamatosan az volt az érzésem, hogy én most itt valami nagyon intim dologba vagyok beavatva. Én az elmúlt húsz évben nem láttam még tőled ennyire személyes tartalmat.

F. G.: A novelláskötetemmel kapcsolatban megfogalmazódott az a kritika, hogy „hiányzom belőle”, még azok is azt mondták, akik drukkoltak nekem. És a szívem mélyén igazat adtam nekik. Ennél a regénynél talán sikerült fölvennem az elbeszélő nézőpontját. Ez az én számomra nagyon természetes én volt, ahogy az is, hogy egy egészen intim térbe engedem be az olvasót a szövegen keresztül. Minden, ami ebben a történetben megjelenik, a főhős minden fontos kapcsolata; az apával, az anyával, a legjobb baráttal és a legkomolyabb szerelemmel, mind nagyon közeli, nagyon igazi.

D. T. K.: Fájt neked ez a könyv?

F. G.: Fájt.

D. T. K.: Éreztem ezt a fájdalmat olvasás közben. És a szorongást is.

F. G.: Nem csoda, a könyvbemutatómon majdnem rosszul is lettem.

D. T. K.: Érthető, mert mindkét utazás, amiről írsz, légszomjat okoz az emberben. Elindul egy ország nyugatra és sosem érkezik meg. Először a kilencvenes évek legelején, rögtön a rendszerváltozás után, a szabadság első szele viszi ki Wundert és barátait. Másodszor – napjainkban – már menekül, kétségbeesetten keresi a szabadságot, miután a felnőtt Wunder televíziós vezetői állását elveszíti. Én mindkét világot – a média mocsarát és a ’91- ’92-es fiatalok világát is nagyon jól ismerem. Mégis, a nosztalgikusabb részt éreztem sodróbbnak a regényben. A rendszerváltozás utáni szabadságszomj nagyon a miénk, a mi generációnké. Ma már csak lassítunk Hegyeshalomnál...

F. G.: De a nosztalgia bennünk maradt. Nézem a Paprika Csárdát ott a határon, a kuplerájokat, és arra gondolok, hogy Magyarországnak ezt az arcát látja először az ide érkező nyugati ember. Végső soron a valóságot pillantja meg, ki kell mondani.

D. T. K.: Wunder azt mondja a regényben, hogy míg a magyarnak gyomorgörcse van a határon, addig a nyugati turista lazán, leszarósan adja át az útlevelét a hatóságnak. Szerinted ez a mai napig így van?

F. G.: Szerintem igen. Beszélgettem huszonévesekkel, és kiderült, hogy rengeteg családban ez a gyomorgörcs benne maradt. Mondjuk, határellenőrzéskor szépen kell ülni, ki kell húzni magukat, mosolyogni és csendben maradni...

D. T. K.: A „maradjatok csöndben, viselkedjetek rendesen” lecsöpög a családokban?

F. G.: Pontosan. Van egy csomag, amit a XX. századból hozunk magunkkal, amiben benne van Trianon, a depresszív Horthy-korszak, Auschwitz, a kommunizmus, a ’89-es őrület és illúzió... Azt gondoljuk, hogy újra lehet kezdeni, lehet másképp csinálni, mint az előző generációk, hogy mi majd mások leszünk, és aztán kiderül: semelyik generáció nem elég bátor ahhoz, hogy ezekkel szembenézzen. Talán egy-két alkotó kivétel. Mondjuk, úgy, mint Nyugat-Németország. Ők szembenéztek a múlttal, de legalábbis tettek rá kísérletet az ötvenes évektől kezdve, Adenauer kancellársága idején, míg a Kelet-német tartományok kevésbé. Nem véletlen, hogy a német szélsőjobb ott, tehát a volt Kelet-Németországban erősödik, nem nyugaton, ahol foglalkoztak az emberek, a társadalom mentálhigiénéjével, pszichés állapotával.

D. T. K.: Nem lehet, hogy ez megint csak a kudarctól való félelemre vezethető vissza? Hogy félelmetes szembenézni a saját társadalmunk hibáival, tökéletlenségével, átlépni a saját árnyékunkat. Mintha félnénk felszabadítani magunkat.

F. G.: Ne mondjuk azt, hogy társadalom. Mondjuk azt: a nagymama, a nagypapa, az apa, az anya. Sokkal keményebben hangzik. Igen, félünk szabad emberek lenni, és mintha a szülők iránti lojalitás fojtogatna mindenkit. Magyarországon nem tudják az emberek, mi az a szabadság, mert a szabadság számomra nem azt jelenti, hogy nem kell megállni Hegyeshalomnál, és lehet utazni. A szabadság azt jeleneti, hogy olyan lehetsz, amilyen vagy, és nem bántanak miatta. Nem nevetnek ki, nem szólnak meg, nem súgnak össze a hátad mögött, nem ignorálnak, nem rekesztenek ki. Egyszerűen hagynak olyan embernek lenni, amilyen vagy. És ez nincs Magyarországon, ami rettentő frusztráló. Folyamatosan azt látjuk, hogy különböző társadalmi csoportok megpróbálják kiszorítani a másikat. Ez az a kelet-európai harc, ami annyira fáj mindenkinek és ami látszik mindenki szemében, érződik a cinizmusban.

D. T. K.: A fájdalomérzetnek, amiről az előbb beszéltem, az egyik forrása számomra az volt, ahogy a regényben a kényszeres kelet-európai középszerűségről írsz. Olyan ez, mint valami komfortzóna, amely látszólagos biztonságot ad. A felnőtt Wunder is azt mondja a vége felé, egyfajta kudarc-beismerésként, hogy „nem sikerült valamilyennek lennem”. A te utadban volt ilyen szembesülés?

F. G.: Igen. Nagyon sok kompromisszumot kötöttem. Hát miért van az, hogy 40 éves koromban írtam egy ilyen könyvet először? Miért nem írtam eddig? Miért nem csináltam mást?

D. T. K.: És miért nem?

F. G.: Talán a bizonytalanság és az egzisztencia?

D. T. K.: Mi akartál lenni?

F. G.: A Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára jelentkeztem.

D. T. K.: Vagyis mi akartál lenni?

F. G.: Valahol a videóinstalláció és a történetmesélés között...

D. T. K.: Művész akartál lenni.

F. G.: Nevezzük, mondjuk, így. Azzal akartam foglalkozni, igen. Mindig jelen volt, de mostanra erősödött fel igazán.

D. T. K.: A regényben az apafigura sokkal inkább jelen van fizikailag is, mint az anya – aki inkább hatásában, hiányában érezhető, miután az első adandó alkalommal elköltözik Magyarországról a tengerentúlra. Neked mennyire saját élményed az anya és az apa jelenléte közötti disszonancia?

F. G.: Az apa harca a fiúért az én alapélményem.

D. T. K.: Hogy érted ezt a harcot?

F. G.: Az apám kitartására gondolok, a körülmények ellenére is, arra, hogy nem mondta: menjünk el innen. Miközben nagyon sok ismerősünk elment, és anyámban is felmerült, hogy mi volna, ha disszidálnánk. Emlékszem ilyen álmodozásokra a fokhagymás pirítós felett. Nagyon sokan voltak ezzel így akkoriban 40 év diktatúra után, hogy ennek sosem lesz vége. Nem véletlen, hogy a ’80-as évek közepén volt a legmagasabb az öngyilkossági ráta Magyarországon. Én börtönben születtem. Ki kell mondani: mindenki, aki ma döntési, hatalmi pozícióban van, börtönben született, és ennek megvan az eredménye. A szabadságot nem lehet megtanulni, arra születni kell. Én sem tudom, mi az, mert nem abban születtem. Az én apám harcolt ez ellen. Azzal, hogy kinyitotta az ablakot, és megmutatta az augusztus 20-i szovjet katonai felvonulást – ami egészen rémisztő volt, még ma is kiráz a hideg tőle. És azzal, hogy bekapcsolta a Szabad Európa rádiót vagy elvitt a Bem rakpartra, az értelmiségi klubokba, hogy lássam, hogyan beszélnek, írnak arról, mi történik az országban. Apám azt mondta, hogy mindennek ellenére figyelek a gyerekeimre, nem hagyom el, nem hagyom őket magukra. Ahogy szerintem nagyon sok mindenkit elhagytak. Engem nem, és apámnak ebben óriási szerepe volt.

 

D. T. K.: Ez félelmetes azért a szülői létben, hogy amit itt és most teszünk, nem tudjuk, hogy milyen hatással lesz a gyerekünkre 20-30 év múlva.

F. G.: Anyám a könyvbemutató után odajött hozzám, és megjegyezte, hogy látta ám, amikor megakadtam az anyára vonatkozó kérdésnél. De hát ez csak egy történet, nem? – kérdezte aztán.

DTK: És mit mondtál neki?

F. G.: Hogy igen. Ez csak egy történet.

 

Fotó: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography